Mit gondolok magamról?

Semmit.
Ugyanolyan ember vagyok, mint te. 

Fiatalként sok bizonytalanságot és kérdéseket követően vágytam egy barátra, egy fogódzóra, egy biztos pontra a földi életemben. Vágytam az egyensúlyra ebben az egyensúlyát vesztett világban, a kivezető útra ebben az útvesztőkkel teli életben. Lázadtam az igazságtalanságok miatt, a bizalmatlanság miatt, amit az emberek közt tapasztaltam. De mindezek mellett bensőmben gyermeki hittel hinni akartam abban, hogy van megoldás. Vágytam és bíztam csendben, aztán láttam és éreztem, Azt, Aki mindig is ott volt a szívemben. 

Amit Ő hozott, felülmúlt minden korábbi elképzelést. Egyszercsak hallottam és láttam, amint megszólalt, valóságos lett, beleszólt az életembe, a dolgaimba, s általa és Benne kitárult egy teljesen új horizont, ahol Ő, az Isten barátjának mondott, segítő jobbot nyújtott, helyemre állított nem csak itt e földön, de egy mennyei hazában is, s azóta elmondhatom, hazaértem, otthon vagyok, s most már nem vágyok földi csalóka igazságokra, hanem napról-napra megismerhetem egy-egy újabb szeletét az igaz igazságnak. 

Mit kér cserébe Az, Aki mindent nekem adott? Arra hívott, hogy amit Ő adott, ne tartsam meg magamnak, hanem mondjam el másoknak is. Arra hívott, hogy Őt hirdessem ne csak szívvel, de szájjal, tettekkel, valóságosan.

Hit-harcosok klubja

A Harcosok klubja az egyik legjobb film szerintem, elmondhatatlanul sokat tanultam belőle. Tudom, ha láttad, talán már húzod is a szádat, hogy nem éppen keresztényi és tudod mit, talán igazad is van. Férfiak félholtra verik egymást, gyilkolnak, felégetnek és kapcsolatokat tesznek tönkre. Nem könnyen emészthető film. Van egy jó pár ilyen, de én mégis több keresztény tartalmat látok ezekben, mint a nagy hepi-kriscsön Jézus-szeret-ezért-minden-oké filmekben. Ja, a gagyi keresztény filmdráma meg egyenesen a halálom, amikor jön ez a minden mennyeire boldog volt, de Isten nélkül. Tragédia történt, minden elveszett. A főhős megtért és aztán még ennél is nagyobb lett a boldogság, de már Istennel. Az élet nem ilyen, mert az élet nem mese. Arról már nem is beszélve, hogy a Biblia nem állítja, hogy ha Istennel jársz, akkor minden szuperjó lesz, sőt, épphogy azon affektál gyakran, hogy miért van az, hogy aki istenhívő az szenved, miközben az, aki istentelen, él, mint Marci hevesen.  A képlet azért nem ilyen egyszerű.
Szóval Harcosok klubja. Úgy nőttem fel, hogy semmim nem volt, vagy legalábbis másokhoz képest semmim. Nagyon ráfeküdtem, hogy legyen mit felmutatnom. Összekapcsoltam magamban azt, hogy az vagyok, amim van, amit elértem. Az eredményeim és a tárgyaim által éreztem magam valaminek. Én a jeles vagyok a leckekönyvemben. Ez önbizalmat adott. De ennek van egy másik oldala is: én a pótvizsgázó vagyok, a bukott diák, aki egyedül kapott elégtelent etika házi dolgozatra.  A jó tanuló vagyok. Az osztályelső vagyok. Filozófus-alkat vagyok. Kreatív vagyok. Az átlagom vagyok. Egy jól feltuningolt korrigált kreditindex vagyok.  A diplomám vagy annak hiánya vagyok. A nyelvvizsgám vagyok. Ha csak egy fél van belőle, akkor csak félember vagyok? Blogger vagyok. A lájkok száma vagyok, amit a bejegyzéseimre kapok. Annyit érek, ahányan lájkoltak. Egy facebook-profil vagyok. A könyveim vagyok. Lelkész vagyok. Ha szégyellem, hogy lelkész vagyok, önmegtagadó vagyok? Jó tollforgató vagyok. Gondolkodó vagyok. Ezek által határoztam meg magamat. Ha ezek nem lennének, mi lennék nélkülük? A harcosok klubjában nagyon erősen megvan mindennek a tagadása: nem a pénztárcám vagyok. Nem a munkám vagyok. Nem a számlámon lévő pénzösszeg vagyok. Nem a családom vagyok. Nem a leckekönyvemben szereplő átlag vagyok. Nem a diplomám vagyok. Nem a nyelvvizsgám vagyok. Nem a hivatásom vagyok. Nem a tevékenység vagyok, amit végzek. Tagadás. Szerintem ez a bibliai értelemben vett önmegtagadás.  Amivel azonosítom magam, attól nem vagyok szabad. Úgy leszek önmagam, ha leválasztok magamról mindent, amiről azt hiszem, nélküle nem is lennék.
Évkezdő csendesnapon gimnazistáknak a gazdag ifjú történetéről beszéltem. Miután kiderül, hogy ez a fiatalember minden parancsolatot megtartott, Jézus azt mondja neki: oszd szét mindenedet, amid csak van, és kövess engem, akkor örök életed lesz. A Biblia azt mondja, hogy elszomorodott és otthagyta Jézust ez a fickó. Rájöttem, hogy ez az ember a pénze, a vagyona alapján határozta meg magát. Ha mindenem szétosztanám, mi lennék én? Megszűnnék én én lenni. Ennek a történetnek a kapcsán rájöttem, hogy mennyi mindennel azonosítom magam. Pedig, amiről le tudok mondani, csak attól vagyok szabad. Amit elvehetnek tőlem, az nem lehetek én, mert ha elveszik, mi maradnék?
Egy hideg decemberi napon ezt a blogot egyszer kitöröltem, mert akkor úgy tűnt, nem csinálhatom tovább. Kicsit olyan volt az egész, mint Ábrahám története, azzal a különbséggel, hogy nekem senki nem jelent meg, hogy azt mondja, nem kell kitörölnöd. Kitöröltem. Emlékszem, ott ültem a számítógépem előtt és úgy sírtam, ahogyan utoljára talán gyerekként tettem. Elgyászoltam a blogomat, ami nekem akkor szinte mindennél fontosabb volt. Meghalt. Vége. Tényleg úgy éreztem, hogy önazonosságomtól fosztottak meg akkor. Két hét telt el így, aztán úgy döntöttem, nem érdekel, újraindítom. De az az új blog már egészen más volt. Látszólag semmi nem változott, de én már nem voltam ugyanaz. Nem azonosítottam többé magamat a blogommal. Életem egy fontos része, de nem csak ez vagyok. Nem a blogom vagyok. Nem lehetek a blogom, mert bármikor elvehetik tőlem, vagy ráunhatnak, és mi leszek utána? A srác, akinek régen volt egy blogja?
Nem akarom, hogy a körülményeim, a képességeim, a lehetőségeim vagy az engem körülvevő személyek, vagy a szakmám, a képesítésem, vagy a kompetenciáim birtokoljanak engem. Szabad vagyok, nem kell, hogy olyan dolgokkal azonosítsam magam, ami holnap lehet, hogy már nem is lesz.

Forrás: Újragondoló blog

Sík Sándor: A csendességről

Ülj mellém, Uram, jöjj és fogd meg csendesen
Türelmetlen, ideges két kezem.
Szűnjenek egyszer fogni, motozni, írni, alakítani.
Kulcsolódjanak nyugalomra békén,
Legyenek egyszer magukért és érted.
Jöjj, csókold meg a szememet, hadd szűnjék egyszer nézni és kutatni,
Csukódjék nézni békén befelé,
Látni magát és téged.

Sokáig jártam sokfelé és Márta-módra sokban szorgoskodtam.
Kopogtattam a dolgokon és megmaradtak tompa némaságban.
Visszhangot adtak mások, de nem nekem valót,
Nem a te hangodat.
És mind a dolgok, amiket mohó és munkás ujjaim illettek,
Elnyeltek egy-egy darabkát belőlem.
El-elhagytam magamból mindenfelé az útfelen,
A lelkem jó, nekedvaló, érőnek termett darabkáit.
Azt hittem: elhozom neked, amit lelek, és örömödre lesz,
Pedig ők emésztettek engemet,
És megmaradtak: rossz kőnek a kő, és ólomnak az ólom,
Mert nem volt ujjaimban az élet szent hatalma még,
Mert nem csókoltál még belém magadból eleget:
Én voltam még nagyon, a régi termés-durva én;
Termés-arany, mert kezedből került ki,
És csillogó, mert fényed fénylik róla szerteszét,
De szétfolyó, puha, erőtlen csillogás,
És nem született meg belőle még a drága Magisterium,
Mely amit ér, arannyá nemesít.
És mindhiába volt a jámbor járás sokfelé:
Egy-, egyfelé kell menni makacsul.

Jöjj, Uram, visszajöttem,
Jöjj és keverj belém acélt a lágy aranyba,
Fogj meg s taníts meg magamat megfogni,
És kezedet el nem bocsátani,
Akkor sem, mikor másért nyúl karom.
Vízbefúlót félkézzel menteni és téged fogni erősen a mással;
Törni követ félkézzel meredek szirtek szélén,
S kapaszkodni a másikkal kezedbe;
Könyvet lapozni, húst aprítani,
Kezet szorítani és kardot köszörülni,
Félkézzel mind: a másikat hagyni nyugodtan a te szent kezedben;
Szólni az emberekkel, hogy rólad szóljon és neked a szó;
Írni taníts betűt, hogy képedet képezze titkosan;
És lenni én, hogy légy Te én helyettem,
És hozni mást magamhoz, hogy hozzád hozzam őket,
És adni magamat, hogy téged adjalak.
Taníts, Uram, taníts, a lábadhoz ülök,
Magamra és magadra, semmi másra.

Isten azt nézi, ami a szívben van.

Te, ember! Nem értenéd meg, ami bennem van. Van füled és lehet nyitott a szíved, de most nem vagy itt mellettem. Egyedül vagyok, mint a hüvelykujjam.
Van szíved, de nem bízhatom benned. Nem bízom benned, mert ember vagy. Meg egyébként is, mit értenél meg abból, amit én sem tudok kimondani vagy megfogalmazni? Gondjaimra gyógyírt nálad, ki magad is Orvosra szorulsz, nem keresek.

Mesterem! Orvosom! Elhívtál, barátodnak mondtál, megvallottalak, próbálok másoknak is beszélni Rólad, az örömömről, hogy milyen szép is az életem, amióta azt Veled élhetem.

Nagyon kérlek, mutasd meg, hogyan legyek veled kapcsolatban! Olyan nagy itt a zaj bennem és a világban!

Túl sok a gondom és ezt így nem akarom folytatni. Túlzottan lemaradtam, s úgy érzem magam, mint ki lekéste saját élete vonatát, mert mások felszállását, utazását intézte. Ilyen egy balek!

"Mert ki-ki a maga terhét hordozza." (Gal 6,5)

"Mert ki-ki a maga terhét hordozza." (Gal 6,5)
"Olykor nagy kísértést jelent látni szeretteinket, amint keresztjüket hordozzák, s nekünk mégis meg kell tanulnunk a leckét: az az ő keresztjük s nem vehetjük át tőlük, mert a mi vállunkat elfoglalja már egy, s az övéket - akár kisebb, akár nagyobb - Isten nem miránk, rájuk méretezte.(...) Ilyenkor szükségképpen újraértelmeződik a velük való kapcsolat és az, mit jelent - mit kell jelentsen - a felebaráti szeretet." (T.J.)

"Tükör által homályosan..." :(

Töredékek ma estéről

- más szereplőkkel, ... már megint ugyanaz a sztori, ugyanazok a miért-kérdések (és nem értett, homályos válaszok)... hinni és küzdeni, ... csak mert "akkor majd színről-színre..."

"Senki sem szolgálhat két úrnak..." (Mt 6,24a)

A gyermek szó nem csak a héber vagy későbbi görög gondolkodásban bír hasonló jelentéstartalommal, mint a szolga, ennek gyökerét magyar nyelvünk is őrzi korábbi nyelvemlékekben, éspedig úgy, hogy a gyermek szó korábbi megfelelője a cseléd volt - nyelvészek bizonyítják, innen származik mai család szavunk is, melyet a magyar nyelvben eleinte a gyermekek szó helyett használtak: "Öt családom van." Megijesztettelek? Ne haragudj! Amit előbb mondtam, előszobája annak, amiről ma szeretnék beszélni. Az Igében azt olvassuk:  "Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak." (Mt 6,24)

Jézus Krisztusnak ezzel a mondásával kapcsolatban jutott szívembe (eszembe?) a gondolat: minden ember életében van egy isten, akinek szolgál, akinek hűségesen engedelmeskedik, akinek istentiszteletet, áldozatot mutat be: a pénz, anyagiak rabja a pénznek szolgálója, a banknak éltetője. Aki a játékgépek rabja, a játékgép buzgó használatával hűségesen hódol urának, aki dohányzás rabja, annak a cigaretta az istene. Mindezek megkötöznek, bűnbe visznek, szolgává tesznek és elválasztanak bennünket Attól, aki szintén szolgálatra hív, de míg előbbiek maguk alá tipornak és úgy tesznek szolgává, hogy megkötöznek, a Teremtő Atya Jézus Krisztus által kegyelemből szabad döntésünk eredményeképpen fogad bennünket gyermekeivé.
Ugye, hogy úgy érzed, ellentmond? Gyermekség és szolgaság?

A fentebbi hivatkozások fényében is megállapíthatjuk: Jézus Krisztus,  Isten Fia által a mi fiúságunk a szolgálatra - de nem szolgaságra rendelt gyermek Atyjának mindenben engedelmeskedő élete kell legyen.

L(l)élekkel és értelemmel (1Kor 14, 15)

Valaki egyszer azt mondta: Legnehezebb hinni a Szentlélekben. Az Atya Isten munkája, bölcsessége, hatalma jól látható a természet világában, a gond­viselés áldott csodáiban, a mindennapi életben. Jézus Krisztus valóságáról történelmi emlékek tesznek bizonyságot, de a Szentlélek valóságáról csak belső lelki átélés, hitbeli élmény által győződhet meg valaki. Ezért aztán csak kevesen vannak, akik hitvallásunknak ezt a tételét: Hiszek Szentlélekben, olyan őszinteséggel és határozottsággal tudnák vallani, mint azt, hogy hiszek Istenben és hiszek Jézus Krisztusban. Karácsony, nagypéntek, húsvét sokkal többet jelentenek a számunkra, mint pünkösd. Könnyebb részt venni a bet­lehemi pásztorok örömében, könnyebb bűnbánattal megállni a kereszt alatt, könnyebb nagy boldog csodálkozással rámeredni a nyitott sírra, mint beleélni magunkat a pünkösd érthetetlen eseményébe.

A Szentlélek Isten személye és munkája sokszor még a hívő ember számára is ismeretlen, tisztázatlan: hogyan is állunk Vele? Mondjuk meg őszintén: majdnem sehogy! Vagy legalább is, ha az újtestamentumi gyülekezettel ha­sonlítjuk össze magunkat, akkor sehogy! És most próbáljuk magunkat valóban összehasonlítani az újtestamentumi gyülekezettel, hogy legalább azt világosan meglássuk: mi hiányzik nekünk, mit nélkülözünk, mit veszítünk azáltal, hogy ismeretlen számunkra az igazi pünkösdi élmény.

Sok keresztyén ember felteszi magának a kérést: miért kell nekünk pünkösdöt ünnepelnünk? Az Atya teremtői és a Fiú megváltói munkájáról szinte minden ember tud valamit. De mit cselekszik a Szentlélek? Mi hasznát vesszük a Szentlélek munkájának, egyáltalán: kicsoda a Szentlélek? Olyan tájékozatlanok vagyunk, mint azok a bizonyos efézusi keresztyének, akiktől Pál apostol azt kérdezte, hogy miután hívőkké lettek, vettek-e Szentlelket? Mire azok így feleltek: sőt, azt sem tudjuk, hogy vagyon-e Szentlélek. Mit tudunk mi, mit tud egy mai keresztyén gyülekezet a Szentlélek személyéről és munkájáról?

„Hogy van hát?” Mai Igénk ezzel a kérdéssel kezdődik. Bármilyen nehéz helyzetben feltesszük ezt a kérdést. „Micsoda annakokáért?” „Miféle új tanítás ez?”„Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak?” A Szentlélek kitöltetése után megfélemlett sokaságból is felharsan a kétségbeesett kérdés. Hoppá! Ezt nem tudjuk megmagyarázni, ez fölöttünk áll! Isten jelenléte meghökkent, feszít. Ezt a feszültséget Pál apostol is érzi, s mint minden ember, azon van, hogy a maga módján feloldja azt, ugyanis, ha a megelőző verseket olvassuk, ha emberközelivé, magunkévá tesszük szavait, érezhető egy belső feszültség, amire megoldást keres, … keres, de látszólag nem talál racionális választ. Az isteni titok az ember elől rejtve marad. „Hogy van hát?” Teljesen hanyagolnom kellene a Léleknek ezt az ajándékát? Mi a válasza erre a hangra? Egyértelmű NEM! Az igehely görög eredetije szerint olvasva, Pálnak jövőbe tekintő terve van: „Imádkozni fogok lélekkel, de imádkozni fogok értelemmel is, dícséretet fogok énekelni lélekkel és dicséretet fogok énekelni értelemmel is.”

Az Ige számunkra szóló üzenetének megértésében van azonban egy nyelvi gát, amire kitérőt kell tennem, mert bennetek is ott motoszkálhat ez: Lélek és értelem egymás mellett. Feszül. Az ember számtalanszor tapasztalja ezt. Az ember test, lélek és szellem. Nagyon sokszor másképp tesz, mint ahogyan gondol. Őszintétlen másokkal, de legfőképpen önmagával vagy Istennel szemben. Ezzel a feszültséggel te is ismerős vagy! Sokszor érezhetted, hogy éneklés közben nem szívedből tetted, csak robotikusan. Néha érezhetted, hogy a megszokás beszél belőled egy imádságodban, csak azért teszed, mert naponta szükséged van erre, de közben belőle elmaradt őszinte lényed, kimaradt benső valód, a Lélek, - ezért aztán kínosnak, kongónak, üresnek érezhetted imád, szavaid. Ez is valóság, az Ige viszont más tekintetben beszél erről.

Ha most eszünkbe jutnak azok a kötött szövegű imádkozások, melyek rendjén összekulcsolt kézzel, gondolkodás nélkül mondtuk a szavakat, közben máson járt az eszünk, akkor figyelmezzünk az igére: imádkozzunk lélekkel és értelemmel! Ennek a lehetősége adott. Pünkösd éppen erre emlékeztet. „Teljesedjetek be Szent Lélekkel, beszélgetvén egymás között zsoltárokban, dicséretekben és lelki énekekben, énekelvén és dicséretet mondván szívetekben az Úrnak.” (Ef 5, 18b-19) Értsük jól ezeket az igéket!  Szív-kérdésről van tehát szó. Nemcsak az ajkak, és nemcsak az értelem, hanem a szív imádkozik énekelve.

Pál apostolnak az istentiszteletről szóló tanításában egymás mellé kerül a két kifejezés: lélekkel és értelemmel. A két módhatározót úgy szerkeszti egybe, hogy közben azt is világossá teszi, hogy „amiket ír, azok az Úr rendeletei.” – e kettő egymás mellettisége tehát nem Pál bölcsessége, hanem az Úr rendelete  (1 Kor 14, 37b) A közösségi imádsággal és énekléssel kapcsolatosan mondja ki egyes szám első személyben azt, ami a gondolati összefüggésben isteni elvárásként jelenik meg. „Imádkozom és éneklek lélekkel, de értelemmel is.” Nyilvánvaló, hogy ezeket az istentiszteleti imádsággal és énekléssel kapcsolatosan mondja. Mindkettőt, mint istentiszteleti elemeket, aláveti annak a célnak, melyet szintén félreérthetetlenné tesz: „Mikor egybegyűltök...mindenek épülésre legyenek!” (1Kor 14, 26) Az imádságnak és istentiszteleti éneklésnek a lelki építés érdekében kell az  a l(L)élekhez és értelemhez kacsolódnia.

            „Hogy van hát?” Nem imádkozunk akkor, amikor éneklünk az istentiszteleten? De igen, mert aki énekel, az kétszeresen imádkozik - Ágoston egyházatyától kezdve, Luther közvetítésével már régóta tudjuk. Mikor "zsoltározunk", akkor imádkozunk értelemmel is, de szívvel is. Azt is tudjuk, hogy, amikor imádkozunk, akkor Istennel kerülünk közvetlen kapcsolatba. Ezt Jézus Krisztus közbenjárása tette lehetővé számunkra. Mikor imádkozunk, Istent szólítjuk meg. Neki adunk hálát, Tőle kérünk, Őt dicsérjük,.Ebben van az istentiszteleti imádság minden formájának, így az éneklésnek is a létjogosultsága. Ezek által valósul meg istentiszteletünk felfelé, Isten felé mutató célja, az Ő dicsőítése, tisztelete. Isten dicsőítését és a gyülekezet épülését a leghatékonyabban a lélekkel és értelemmel történő imádság és éneklés szolgálja.

            „Hogy van hát?” Lehet imádkozni és énekelni lélek és értelem nélkül is? Ha igaz az, hogy az imádság, és annak énekelt formája (is) a lélek lélegzetvétele, akkor nem. Nem, mert aki él, csak az dicsőíti Istent. (És 38, 19). Hiszen, lehet énekelni színből is, nem csak szívből. Ilyenkor azonban ránk is érvényes az, amit a Jelenések könyvében olvasunk: „az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy!” Próbálná csak meg valaki lélegzetvétel nélkül élni. Nem sokáig sikerülne neki. Az emberi lélek, amikor imádkozik, vagy énekelve imádkozik nem akármilyen levegőhöz jut, hanem ahhoz a levegő-fuvallathoz, amit az ószövetség nyelve is, és az újszövetségé is azonosít Isten Lelkével. Nem véletlen, hogy a magyar nyelv is sejtet valamit, a levegő, lélegzés és Lélek szavak összecsengésében. Közük van egymáshoz. Láthatatlan, de létfontosságú valóságról, Isten által eredendően együvé szerkesztett jelenségről van szó: (Szent)Lélek nélkül, l(L)elketlenül értelmetlen próbálkozás mind imádkozni, mind énekelni. Aki tehát lélek nélkül imádkozik, vagy énekel, az értelem nélkül cselekszik.

            „Hogy van hát?” Milyen lenne lélekkel, de értelem nélkül imádkozni, vagy énekelni? Van ilyen? Igen, lehet. Korinthusban is volt. Pál számol is ezzel, de nem leszámol vele. Nyelveken szólásnak nevezi. Azt mondja, hogy ”aki nyelveken szól, az magát építi”. (1 Kor14, 4a) Ez sem megvetendő, de ott, ahol a közösségi épülés a cél, az istentiszteleten sokkal hasznosabb a mindenki számára értelemmel, értelmesen követhető megnyilvánulás. Csak az ilyen imádságra lehet áment mondani, és így lehet részt venni (kapni) benne. A mai igehirdetések is abban a veszélyben forognak értelem és Lélek összhangja nélkül, hogy nyelveken szólásként - csak az igehirdető épülését szolgálják s abból így más nem épülhetne, nem tanulhatna.

Értelmetlen lenne az értelem nélküli imádság még akkor is, ha közben nagyon lelkesnek és lelkesítőnek tűnne is.

            Isten dicsőítésére és a közös lelki épülésre, a közös lelki lélegzetvételre nem adatott más és hasznosabb mód, mint az, hogy lélekkel imádkozzunk és énekeljünk, de ugyanakkor értelemmel is. Lélekkel és értelemmel, L(l)elkesen és értelmesen a zsoltárossal kiáltva: „Énekeljetek Istennek, énekeljetek; énekeljetek királyunknak, énekeljetek! Mert az egész föld királya az Isten: énekeljetek bölcseséggel.” (Zsolt 47,7-8) Ámen!

Kolozsvár, 2013-05-01                                                                                 Szabó Pál-Péter

"Állj elő az Igével alkalmas és alkalmatlan időben!"

Állj elő az Igével alkalmas és alkalmatlan időben!

Textus: ApCsel 4,5-12 

Péter és János a Szanhedrin, a zsidó törvényszék elé állíttatnak, mert Jézusról prédikáltak s mert az Ő nevében gyógyítottak. Ez velük szemben vádiratként van megfogalmazva. Feltehetően egy rendkívüli ülést hívtak össze erre a reggelre. Izrael népének fejedelmei és vénei nem  voltak annyira felgerjedve ezzel a bűnvádi eljárással szemben, hogy szükségesnek tartsák az azonnali ülésezést, de reggelig vártak, és nem tovább, mert mihamarabb le akarták csitítani őket. Kik voltak ezek az emberek? Törvényhozók, bírók és írástudók.

Milyen kérdést tettek fel nekik? Rárímel egy kérdésre, amit a Máté szerinti evangéliumban így találunk: „Milyen hatalommal teszed ezeket, és ki adta neked ezt a hatalmat?”

Mit akarhatott tudni a Nagytanács? Ki bízott meg egy ilyen tanítás terjesztésével és ki hatalmazott fel ennek a csodának a véghezvitelére? Nincs tőlünk igazolásod, engedélyed ehhez.

Ki válaszolta meg a kérdést, a vádat? Ki volt az ügyvéd? A Szentlélek, akire most Péternek jobban szüksége volt, mint bármikor előtte. Az apostol, egy szent hanyagsággal önmaguk védelme helyett, a Lélek által Krisztusról tett bizonyságot, amint azt Krisztus már korábban megtanítototta nekik: „Amikor pedig elhurcolnak és átadnak titeket, ne aggódjatok előre, hogy mit mondjatok, hanem ami megadatik nektek abban az órában, azt mondjátok, mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a Szentlélek.”

A ma hallott történet, még ha először is hallottuk, ismerős kell legyen Jézus Krisztus prófétai szavaiból: Ő maga biztosított arról, hogy elküldi a Szentlelket, a Vigasztalót, Pártfogót, aki megadja nekünk a nehéz időben, mit szóljunk. Olvashattuk, a tanítványokból lett apostoloknak is megadatott, sőt biztos vagyok abban, hogy nem csak egynémelyek, hanem mindannyian tudunk arról bizonyságot tenni, hogyan adta meg a Lélek a szavakat a megszorítások idején nekünk is. Bevált a Jézus igérete? A történetben előttünk áll a felelet. Mi megtapasztaltuk már, hogy eddig is munkálkodott bennünk és általunk Lelke által? Minden bizonnyal ezután is meg fogja cselekedni!

Kinek adatott meg a Szentlélek? Péternek. Egy embernek, egy halásznak, aki háromszor elárulta Jézust, akit Jézus három kérdéssel rehabilitált, aki a tanítványok szószólója volt Jézus idejében, s aki most a Szentlélek kitöltetése után még mindig a tanítványok, most már apostolok szószólója - szól a bírókhoz és Izrael véneihez.

Péter a Lélek által a kegyelem állapotát tapasztalta meg, megadatott neki az erő szembenézni a helyzettel amiben vannak, s ha úgy tetszik lélekjelenlét, s bátorság, egyenesség, férfias helytállás jellemzte.

A Péternek adatott Pártfogó nyíltan kimondja a nevet, aki pár héttel korábbról ismerős már a nagytanács, a főpapok és írástudók előtt, de folytatja: Akit ti megfeszítettetek! Ez is nyilvánvaló igazság, s (akit Isten feltámasztott) ezt mintegy megpecsételendő Istenre hivatkozik, mint aki dicsőségesen bizonyságot tett Fia mellett, ezzel mintegy megerősítve, hogy Krisztus tanításai igazak voltak és az Atya elfogadja az áldozatát, ugyanakkor meg nem hazudtolható az sem, hogy a sánta meggyógyult betegségéből.

Megdöbbentő bátorság ez, mely nem lehet emberi, csakis isteni! A Pártfogó nem kis nyuszimód szól, nem mondja, hogy jó, bocsi, egyezzünk ki, hanem kimondja az igazat, és bár ítéletet mond ki, nem ítélkező.

Péter, aki maga is zsidó, nyíltan mondja ki e szavakat is a Lélek által: „nincsen üdvösség senki másban.” Zsidóknak is megütköztető, de a mai posztmodern világban is az. Sokaknak az evangélium csak egy lelki megoldás, ami nem sokkal több, mint stresszoldás. Azért járnak templomba, hogy nyugalmat kapjanak. Teljesen belefér a mai gondolkodásba, hogy az evangélium egy vallásos technika, persze egy konzervatívabb fajta technika konzervatívabb, hagyománytisztelő embereknek, de ugyanazzal az értékkel bír, mint más vallások, vagy technikák, példa jóga, reiki, agykontroll, relaxálás, asztorlógia... kinek mi „jön be”. Úgy látom, többen eddig jutnak az evangéliummal kapcsolatban is: nekem jó, működik, megnyugtat, könnyebbé teszi az életem, stb., de közel sem látják és hiszik, hogy Jézus Krisztus a békesség egyetlen lehetősége egy közösség vagy társadalom jólétének és egészséges életének.

Lesz a világ részéről ellenségeskedés, sokan lesznek, akik majd nem értenek egyet velünk. Miért? Az evangélium – a botránkozás köve - be kellene simuljon mindenki életébe? Akik találkoztunk Vele, tudjuk: egyszercsak megszólalt, valóságos lett, beleszólt a dolgainkba. Arra hívott, hogy őt hirdessük. Az igehirdetést az apostolok alkalmatlan időben is teljes szívvel, örömmel, Szentlélekkel tették. A megszorításokkal nem törődve Krisztust prédikálták. Mit jelent számunkra az Evangélium ügye? Mit jelent számunkra Isten szolgálatában állni, mit jelent számunkra az emberek üdvössége?

Az apostolok példája bennünket is feladat elé állít ma: 

Álljunk elő az Igével alkalmas és alkalmatlan időben mi is! Ámen!

A születés következménnyel jár

Karácsony margójára

Bár nem most ünnepeltük Jézus Krisztus születésének napját, néhány bennem megfogalmazódott gondolatot csak a feledés veszélyének fenyegetése végett is le kell jegyezzek:

A születés mindig változással jár. A változás felelősséggel jár. Egy gyermek születésével a nőből anya lesz, az anya szüleiből nagyszülők, az anya testvéreiből nagybácsik vagy nagynénik, egyszerre tehát mindenki újjászületik, egy új minőségbe. Amikor Isten Fiának születését ünnepeljük, a történet hallatán szívünk mélyén meg kell fogalmazódnia: A született Gyermek számunkra is megszületik-e? Minket újjá szül-e? Újjászületünk-e mi, úgy hogy Ő tér belénk?
Karácsonyt ülni úgy érdemes, ha újakká szül bennünket az Értünk Született.

"Ne nézz hátra, mert hasraesel!"

Még vizsgaidőszak idején történt, hogy a közeli üzletbe ugrottam le, hogy gyorsan vásároljak némi szükséges ezt-azt és folytassam a hegy alatt abrakolást a másnapi vizsgára. Éppen visszafelé jöttem volna már, amikor megállított egy magyarul beszélő hajléktalan ember, mert emlékezett rám amikor nekik hirdettem az Igét egyik alkalommal. Mesélni kezdett az életéről, a lelkészekkel kapcsolatos tapasztalatairól, életéről, betegségéről, szóval sok mindenről. Éreztem, hogy kimeríthetetlenül tud mesélni, ugyanakkor azt is, hogy fontos számára, hogy valakinek meséljen, ezért is - bár siettem dolgomra, igyekeztem nyugodtan hallgatni őt, nem szakítottam félbe mesélés közben. Eltelhetett úgy 25-30 perc is így, amikor egyszercsak megkérdezte, velem mi van. Röviden meséltem arról, hogy éreztem magam akkor, s ismét ő mesélt magáról. Még tartott ez úgy 5 percig, aztán mondta, hogy most már nem akar fenntartani engem, mert biztos van dolgom még, úgyhogy elég hamar elköszönt. Amikor távolodtam volna tőle, akkor szólt utánam: 

"Menj előre és soha ne nézz hátra, mert hasraesel!"

Bejegyzés helyett

Már egy ideje nem írtam ide a blogra. Ez csak azért van így, mert nem volt időm rendszerezni mindazon gondolatokat, érzéseket, amelyeket papírra, - illetve hogy blogra szeretnék vetni. Alkalmas időben jelentkezem majd.

A legfontosabb döntés

Minden nap, újra meg újra meg kell hozni... a legfontosabb döntést! A választ a már elhangzott szóra .... Ő mondja: "Neveden hívtalak, enyém vagy!" "Örök szeretettel szerettelek téged!" ... mit mondasz erre? Ő mondja: "Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok és ő énvelem." ...

"Ezért, amint a Szentlélek mondja: "Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket..." (Zsid 3,7-8a)