L(l)élekkel és értelemmel (1Kor 14, 15)

Valaki egyszer azt mondta: Legnehezebb hinni a Szentlélekben. Az Atya Isten munkája, bölcsessége, hatalma jól látható a természet világában, a gond­viselés áldott csodáiban, a mindennapi életben. Jézus Krisztus valóságáról történelmi emlékek tesznek bizonyságot, de a Szentlélek valóságáról csak belső lelki átélés, hitbeli élmény által győződhet meg valaki. Ezért aztán csak kevesen vannak, akik hitvallásunknak ezt a tételét: Hiszek Szentlélekben, olyan őszinteséggel és határozottsággal tudnák vallani, mint azt, hogy hiszek Istenben és hiszek Jézus Krisztusban. Karácsony, nagypéntek, húsvét sokkal többet jelentenek a számunkra, mint pünkösd. Könnyebb részt venni a bet­lehemi pásztorok örömében, könnyebb bűnbánattal megállni a kereszt alatt, könnyebb nagy boldog csodálkozással rámeredni a nyitott sírra, mint beleélni magunkat a pünkösd érthetetlen eseményébe.

A Szentlélek Isten személye és munkája sokszor még a hívő ember számára is ismeretlen, tisztázatlan: hogyan is állunk Vele? Mondjuk meg őszintén: majdnem sehogy! Vagy legalább is, ha az újtestamentumi gyülekezettel ha­sonlítjuk össze magunkat, akkor sehogy! És most próbáljuk magunkat valóban összehasonlítani az újtestamentumi gyülekezettel, hogy legalább azt világosan meglássuk: mi hiányzik nekünk, mit nélkülözünk, mit veszítünk azáltal, hogy ismeretlen számunkra az igazi pünkösdi élmény.

Sok keresztyén ember felteszi magának a kérést: miért kell nekünk pünkösdöt ünnepelnünk? Az Atya teremtői és a Fiú megváltói munkájáról szinte minden ember tud valamit. De mit cselekszik a Szentlélek? Mi hasznát vesszük a Szentlélek munkájának, egyáltalán: kicsoda a Szentlélek? Olyan tájékozatlanok vagyunk, mint azok a bizonyos efézusi keresztyének, akiktől Pál apostol azt kérdezte, hogy miután hívőkké lettek, vettek-e Szentlelket? Mire azok így feleltek: sőt, azt sem tudjuk, hogy vagyon-e Szentlélek. Mit tudunk mi, mit tud egy mai keresztyén gyülekezet a Szentlélek személyéről és munkájáról?

„Hogy van hát?” Mai Igénk ezzel a kérdéssel kezdődik. Bármilyen nehéz helyzetben feltesszük ezt a kérdést. „Micsoda annakokáért?” „Miféle új tanítás ez?”„Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak?” A Szentlélek kitöltetése után megfélemlett sokaságból is felharsan a kétségbeesett kérdés. Hoppá! Ezt nem tudjuk megmagyarázni, ez fölöttünk áll! Isten jelenléte meghökkent, feszít. Ezt a feszültséget Pál apostol is érzi, s mint minden ember, azon van, hogy a maga módján feloldja azt, ugyanis, ha a megelőző verseket olvassuk, ha emberközelivé, magunkévá tesszük szavait, érezhető egy belső feszültség, amire megoldást keres, … keres, de látszólag nem talál racionális választ. Az isteni titok az ember elől rejtve marad. „Hogy van hát?” Teljesen hanyagolnom kellene a Léleknek ezt az ajándékát? Mi a válasza erre a hangra? Egyértelmű NEM! Az igehely görög eredetije szerint olvasva, Pálnak jövőbe tekintő terve van: „Imádkozni fogok lélekkel, de imádkozni fogok értelemmel is, dícséretet fogok énekelni lélekkel és dicséretet fogok énekelni értelemmel is.”

Az Ige számunkra szóló üzenetének megértésében van azonban egy nyelvi gát, amire kitérőt kell tennem, mert bennetek is ott motoszkálhat ez: Lélek és értelem egymás mellett. Feszül. Az ember számtalanszor tapasztalja ezt. Az ember test, lélek és szellem. Nagyon sokszor másképp tesz, mint ahogyan gondol. Őszintétlen másokkal, de legfőképpen önmagával vagy Istennel szemben. Ezzel a feszültséggel te is ismerős vagy! Sokszor érezhetted, hogy éneklés közben nem szívedből tetted, csak robotikusan. Néha érezhetted, hogy a megszokás beszél belőled egy imádságodban, csak azért teszed, mert naponta szükséged van erre, de közben belőle elmaradt őszinte lényed, kimaradt benső valód, a Lélek, - ezért aztán kínosnak, kongónak, üresnek érezhetted imád, szavaid. Ez is valóság, az Ige viszont más tekintetben beszél erről.

Ha most eszünkbe jutnak azok a kötött szövegű imádkozások, melyek rendjén összekulcsolt kézzel, gondolkodás nélkül mondtuk a szavakat, közben máson járt az eszünk, akkor figyelmezzünk az igére: imádkozzunk lélekkel és értelemmel! Ennek a lehetősége adott. Pünkösd éppen erre emlékeztet. „Teljesedjetek be Szent Lélekkel, beszélgetvén egymás között zsoltárokban, dicséretekben és lelki énekekben, énekelvén és dicséretet mondván szívetekben az Úrnak.” (Ef 5, 18b-19) Értsük jól ezeket az igéket!  Szív-kérdésről van tehát szó. Nemcsak az ajkak, és nemcsak az értelem, hanem a szív imádkozik énekelve.

Pál apostolnak az istentiszteletről szóló tanításában egymás mellé kerül a két kifejezés: lélekkel és értelemmel. A két módhatározót úgy szerkeszti egybe, hogy közben azt is világossá teszi, hogy „amiket ír, azok az Úr rendeletei.” – e kettő egymás mellettisége tehát nem Pál bölcsessége, hanem az Úr rendelete  (1 Kor 14, 37b) A közösségi imádsággal és énekléssel kapcsolatosan mondja ki egyes szám első személyben azt, ami a gondolati összefüggésben isteni elvárásként jelenik meg. „Imádkozom és éneklek lélekkel, de értelemmel is.” Nyilvánvaló, hogy ezeket az istentiszteleti imádsággal és énekléssel kapcsolatosan mondja. Mindkettőt, mint istentiszteleti elemeket, aláveti annak a célnak, melyet szintén félreérthetetlenné tesz: „Mikor egybegyűltök...mindenek épülésre legyenek!” (1Kor 14, 26) Az imádságnak és istentiszteleti éneklésnek a lelki építés érdekében kell az  a l(L)élekhez és értelemhez kacsolódnia.

            „Hogy van hát?” Nem imádkozunk akkor, amikor éneklünk az istentiszteleten? De igen, mert aki énekel, az kétszeresen imádkozik - Ágoston egyházatyától kezdve, Luther közvetítésével már régóta tudjuk. Mikor "zsoltározunk", akkor imádkozunk értelemmel is, de szívvel is. Azt is tudjuk, hogy, amikor imádkozunk, akkor Istennel kerülünk közvetlen kapcsolatba. Ezt Jézus Krisztus közbenjárása tette lehetővé számunkra. Mikor imádkozunk, Istent szólítjuk meg. Neki adunk hálát, Tőle kérünk, Őt dicsérjük,.Ebben van az istentiszteleti imádság minden formájának, így az éneklésnek is a létjogosultsága. Ezek által valósul meg istentiszteletünk felfelé, Isten felé mutató célja, az Ő dicsőítése, tisztelete. Isten dicsőítését és a gyülekezet épülését a leghatékonyabban a lélekkel és értelemmel történő imádság és éneklés szolgálja.

            „Hogy van hát?” Lehet imádkozni és énekelni lélek és értelem nélkül is? Ha igaz az, hogy az imádság, és annak énekelt formája (is) a lélek lélegzetvétele, akkor nem. Nem, mert aki él, csak az dicsőíti Istent. (És 38, 19). Hiszen, lehet énekelni színből is, nem csak szívből. Ilyenkor azonban ránk is érvényes az, amit a Jelenések könyvében olvasunk: „az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy!” Próbálná csak meg valaki lélegzetvétel nélkül élni. Nem sokáig sikerülne neki. Az emberi lélek, amikor imádkozik, vagy énekelve imádkozik nem akármilyen levegőhöz jut, hanem ahhoz a levegő-fuvallathoz, amit az ószövetség nyelve is, és az újszövetségé is azonosít Isten Lelkével. Nem véletlen, hogy a magyar nyelv is sejtet valamit, a levegő, lélegzés és Lélek szavak összecsengésében. Közük van egymáshoz. Láthatatlan, de létfontosságú valóságról, Isten által eredendően együvé szerkesztett jelenségről van szó: (Szent)Lélek nélkül, l(L)elketlenül értelmetlen próbálkozás mind imádkozni, mind énekelni. Aki tehát lélek nélkül imádkozik, vagy énekel, az értelem nélkül cselekszik.

            „Hogy van hát?” Milyen lenne lélekkel, de értelem nélkül imádkozni, vagy énekelni? Van ilyen? Igen, lehet. Korinthusban is volt. Pál számol is ezzel, de nem leszámol vele. Nyelveken szólásnak nevezi. Azt mondja, hogy ”aki nyelveken szól, az magát építi”. (1 Kor14, 4a) Ez sem megvetendő, de ott, ahol a közösségi épülés a cél, az istentiszteleten sokkal hasznosabb a mindenki számára értelemmel, értelmesen követhető megnyilvánulás. Csak az ilyen imádságra lehet áment mondani, és így lehet részt venni (kapni) benne. A mai igehirdetések is abban a veszélyben forognak értelem és Lélek összhangja nélkül, hogy nyelveken szólásként - csak az igehirdető épülését szolgálják s abból így más nem épülhetne, nem tanulhatna.

Értelmetlen lenne az értelem nélküli imádság még akkor is, ha közben nagyon lelkesnek és lelkesítőnek tűnne is.

            Isten dicsőítésére és a közös lelki épülésre, a közös lelki lélegzetvételre nem adatott más és hasznosabb mód, mint az, hogy lélekkel imádkozzunk és énekeljünk, de ugyanakkor értelemmel is. Lélekkel és értelemmel, L(l)elkesen és értelmesen a zsoltárossal kiáltva: „Énekeljetek Istennek, énekeljetek; énekeljetek királyunknak, énekeljetek! Mert az egész föld királya az Isten: énekeljetek bölcseséggel.” (Zsolt 47,7-8) Ámen!

Kolozsvár, 2013-05-01                                                                                 Szabó Pál-Péter