Karácsony?

A társadalom zöme számára a karácsony az a három nap az évben, amikor megpróbálnak úgy tenni, mintha szeretnék egymást. Én viszont úgy gondolom, hogy ha május ötödikén vagy február másodikán, vagy akár ma reggel két ember szívből, tisztelettel és szerelemmel tud egymáshoz érni, amikor kinyitják a szemüket - az azt jelenti, karácsony van.
Csernus Imre

Csernusnak igaza van, de csak mert a karácsonyt kisbetűvel írta. Karácsony - így írva -  nem csupán a szeretet ünnepe. Karácsony ünnepén eredetileg arra emlékezünk, hogy Isten kegyelme Jézus Krisztusban emberi formát vett fel, hogy bűneinkből megváltson és örök életet adjon számunkra. Az Isten szívében irántunk megáradt szeretetet adjuk tovább akkor, amikor ajándékozunk egymásnak, de nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy Jézus Krisztus az igazi karácsonyi ajándék. Áldott Karácsonyt, még Csernusnak is!

"...az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad." (Lk 16,31)

Lk 16,19-31

19. Vala pedig egy gazdag ember, és öltözik vala bíborba és patyolatba, mindennap dúsan vigadozván:
20. És vala egy Lázár nevű koldus, ki az ő kapuja elé volt vetve, fekélyekkel tele.
21. És kíván vala megelégedni a morzsalékokkal, melyek hullanak vala a gazdagnak asztaláról; de az ebek is eljővén, nyalják vala az ő sebeit.
22. Lőn pedig, hogy meghala a koldus, és viteték az angyaloktól az Ábrahám kebelébe; meghala pedig a gazdag is, és eltemetteték.
23. És a pokolban felemelé az ő szemeit, kínokban lévén, és látá Ábrahámot távol, és Lázárt annak kebelében.
24. És ő kiáltván, monda: Atyám Ábrahám! könyörülj rajtam, és bocsásd el Lázárt, hogy mártsa az ő ujjának hegyét vízbe, és hűsítse meg az én nyelvemet; mert gyötrettetem e lángban.
25. Monda pedig Ábrahám: Fiam, emlékezzél meg róla, hogy te javaidat elvetted a te életedben, hasonlóképen Lázár is az ő bajait: most pedig ez vígasztaltatik, te pedig gyötrettetel.
26. És mindenekfelett, mi köztünk és ti közöttetek nagy közbevetés van, úgy, hogy a kik akarnának innét ti hozzátok általmenni, nem mehetnek, sem azok onnét hozzánk át nem jöhetnek.
27. Monda pedig amaz: Kérlek azért téged Atyám, hogy bocsásd el őt az én atyámnak házához;
28. Mert van öt testvérem; hogy bizonyságot tegyen nékik, hogy ők is ide, e gyötrelemnek helyére ne jussanak.
29. Monda néki Ábrahám: Van Mózesök és prófétáik; hallgassák azokat.
30. Ama pedig monda: Nem úgy, atyám Ábrahám; hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájok, megtérnek!
31. Ő pedig monda néki: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad.

A minap egy bibliaórán a csodákról beszéltünk. Ma a csodákkal kapcsolatban eszembe jutott az a történet, amit szemléltetésként hallottam egy prédikációban. A lelkész egy történetet mesélt el egy érdekes eseményről: Egy társaságban egy ateista fiú azt a kijelentést tette, hogy hinne Istenben, ha most lekapcsolódnának a fények. Megtörtént, aztán visszakapcsolódott ismét a világítás. Ismét ezt kérte, a történet megismétlődött. A fiú ekkor elhagyta a termet.

Fájdalommal, de ennek a történetnek a záróverse jutott eszembe a fent leírt esemény kapcsán. Mennyi fájdalom lehetett abban, aki így szólt: "Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad."

Örök...

Sem a falak, sem a bútorok nem éreznek és nem szenvednek, - ezért is tartanak tovább, mint mi, - a kalapácsütéstől és a szándékos rongálástól eltekintve mindent kibírnak, míg nekünk, embereknek a tekintetek, a hangok is ártanak.
(Clara Sánchez)

"Sokszor nehéz az, amikor valami negatív történik életünkben, s ilyenkor inkább lennénk külső szemlélők, faliképek, néma tükrök, tuskók, fák, bútordarabok, - időtállók, - de azokért a boldog percekért érdemes nem lenni bútornak, érdemes vállalni a kockázatot, s olyannak lenni, amit bár még így is összetörhetnek, hisz egyik napról a másikra otthonunkat, vagyonunkat, életünket elvehetik tőlünk. S most biztosan kérdezed: Csak azokért a boldog percekért vállaljam, hogy ne legyek bútora saját szobámnak, csak azokért kezdjek el élni? Csak apróságoknak örülhetnék? Csak ennyiről szólhat az örömöm? Emberileg lehet, hogy kimerülnek az erőforrások az egészség-, anyagi jólét meglétében, partikban, összejövetelekben vagy karácsonyi családi vacsorák varázsában. Kisebbek vagy nagyobbak, - múlandó örömök ezek. Ezekért élni? Ennyiből állna az élet?

Nekünk nagyobb, szebb boldogság jár, hisz mi, emberek vagyunk azok, akik "uralmunk alá hajthatjuk ezt a földet". Nekünk miért ne járna több, mint időtállóság?

Érzed-e, hogy nem vagy "bútor" hanem van benned szív, mely érez, mely szeretetre éhezik, mely szeretetet ad, mely új életeknek forrása, érzed-e, hogy gondolkodhatsz, alkothatsz, hagyhatsz nyomot magad után ezen a Földön, érted-e azt, hogy megváltoztathatod valaki napját, véleményét, hozzáállását, életét és megváltoztathatod saját életed, felfogod, hogy döntést hozhatsz saját életed felől?

Érzed-e már, hogy különb vagy, mint egy bútor, - hogy "sok verébnél értékesebb vagy"?

Ha igen, jó helyen jársz a válasz felé. Mit kell tenned? Rövid a válasz. Át kell lépned a megszokott biztonsági zónád határát. Itt az idő élned. Vállalnod kell, hogy nem leszel többé faliképe saját életednek, hogy nem mások, hanem magad életét éled.

Mit kell tenned tehát? Lemondani az időtállóságodról, lemondani arról, hogy falikép légy, ami nem tesz-, nem érez semmit. Mit nyerhetsz ha elkezdesz másképp élni?

Örök örömet, örök életet. Neked ugyan ártani fognak, de szívedben ott lehet benned az élő reménység a jobbra.

Igen. Elolvastad idáig. Érdekel ez az egész dolog, érdekel, mert rólad szóltam.

A válasz konkrét, egyetlen szó: Isten.

Hinned kell Istenben! Hinned kell, hogy Ő annyira szeretett, hogy érted adta egyszülött Fiát. Hinned kell, hogy "A ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, miért ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?"
Hadd írjam le ennek egy töredékét:
Igazi örömöt, igazi boldogságot, igazi, élő hitet-, szeretetet-, reménységet, örök életet!

Vicces, hogy ennyire egyszerű és konkrét a válasz? Szánalmas? Ugye? Te így látod.

Miért jött Jézus? (Joó Sándor prédikációja)

Bibliaolvasás: Ján. 1,1-14?  

Alapige: Ján10,10b

Ebből az Igéből máris kiderül, hogy miért nem jött Jézus? Nem azért jött, amiért mi általában szeretjük ünnepelni az ő születése napját. Nem azért jött, hogy legyen olyan nap évente, amikor kedves, meghitt családi körben beleringatjuk fáradt lelkünket a karácsony romantikájába, - nem azért jött, hogy legyen csillogó karácsonyfánk, pár órás meghatódott hangulatunk, - minderről szó sincs az Igében. Miért jött hát? Mit akar hát ebben az gépiesedett világban, ebben a lüktető, lázas tempójú életben? Van még reá szükség egyáltalán a modern életben, vagy már kiment a divatból és csak gyengéd kegyeletből tűri meg az emberiség, mint az elmúlt gyermekkor egyik szép játékszerét? Mit akar tehát? Miért jött Jézus? A felolvasott Igében éppen erre a kérdésre válaszol Ő maga: „Én azért jöttem, hogy (az embereknek) életük legyen és bővölködjenek”

            Első pillantásra egy kicsit filozofikusan, elvontan, vagy paposan hangzik ez a megállapítás: Jézus azért jött, hogy nekünk életünk legyen. Pedig nagyon gyakorlati dologról van szó. Élni ugyanis többféleképen lehet. Elméleti magyarázgatás helyett hadd mutassak be két olyan levélrészletet, amit egy lelkész kapott közvetlenül karácsony előtt két hasonló sorsú fiatalembertől: „Sok keresgélés után bele kellett törődnöm, hogy az életnek számomra nincs semmi értelme, egyenlőre még célja sem. Most ott tartok, hogy élek mert megszülettem, de mindegy, hogy mi lesz velem. Nem várok az élettől semmit, az emberektől is semmit. Amit lehet megszerzek magamnak. Ez persze a legnagyobb önzés. Végtelenül önző vagyok, szeretet sincs bennem, még a családom tagjaival szemben sem. Leszámoltam azzal a vággyal, hogy  szeressenek, viszont én sem szeretek senkit, csak azt akit én akarok. Nem hiszek semmiben. Szeretnék boldog lenni, de ebben sem tudok hinni.”

            Így is lehet élni, ez is egy emberi élet, sőt nem is egy, hanem nagyon sok embernek az élete: fiatalon is fáradt, kiábrándult, végtelenül szomorú élet.

            Bizonyára ismeritek azt az ókori görög mondát, mondát, miszerint egy embernek az alvilágban az volt a büntetése, hogy egy nagyon nehéz követ  kellett felhengerítenie a hegyre és amikor már majdnem felért, a kő megint legurult és a szerencsétlen kezdhette előröl. Nincs fárasztóbb mint egy ilyen munkát végezni. És sok ember él úgy, mintha erre lenne kárhoztatva. Élnek anélkül, hogy valami értelmét látnák az életüknek. Dolgoznak, hogy egyenek és esznek, hogy dolgozhassanak tovább. Nem ilyen hiábavalóságnak látjuk-e mi is az magunk életét? Tudunk-e igazán élni? Tudunk-e mit kezdeni az életünkkel, az élet lehetőségeivel, akadályaival, terheivel, örömeivel?

            Valaki egyszer azt kérdezte: „Különbözik-e bennünk a lobogó életláng valamit a kályhában égő fahasáb lángjától, amelyik arra van ítélve, hogy hosszabb vagy rövidebb ideig tartó lángolás után végül is utolsót lobbanjon és hamuvá roskadjon. Különbözik-e valamit az életünk a felfujt szappanbuboréktól, amelyiknek a színén igézetes színek úszkálnak, de belül nincs semmi, és ha elpukkad csak egy földre hulló vízcsepp marad utána?

            Nos, igen. Szeretnénk ha különbözne. Nem tudunk belenyugodni abba, hogy csak ennyi legyen az élet, amennyinek látszik. Többre vágyunk. Talán ezért vagyunk most itt. Azért, mert szomjazik a lelkünk valami többre.

            Ha igazán ezért jöttünk ma ide a templomba, akkor nem lehet most örvendetesebb hír a számunkra, mint amit Jézus mond: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek.” Jól értsük meg, Jézus nem egy új vallásos rítust, ceremóniát alakított ki, nem új ideológiát hirdetett, nem egy csomó vallásos szabályt, törvényt akar ránk kényszeríteni, hanem azért jött, hogy az életet adja. Jézus ugyanis számunkra azt jelenti, hogy Isten nem olyan távoli magasságban trónoló ismeretlen valaki, akinek sokszor gondoljuk, hanem élő személy, cselekvő, itt és most jelenlévő hatalom. Jézus személye számunkra annyi, mint Isten belenyúlása a világba, Istennek itt a földön történő mentő cselekedete, szeretete és kegyelme, hiszen azzal, hogy ez a Jézus végig élt közöttünk egy emberi életet, osztozott velünk földi sorsunk minden formájában a születéstől fogva, a szenvedésen át a halálig.

            Jézus az összekötő kapocs a mi halandó emberi életünk és az Isten halhatatlan élete között. Nemcsak azért jött, hogy emberi lelket vigyen be a menybe, hanem azért, hogy előbb a mennyországot vigye be a földön küzdő emberek lelkébe. Jézus Krisztus olyan élet-többletet jelent, amely által mindig megtaláljuk azt a speciális feladatot, hivatást, ami értelmet és célt ad az életünknek. Általa felemelkedhetünk az átlagos emberi szint fölé jóságban, teljesítményekben, szeretetben, örömben, sugárzó életben. Az a bővölködés, amiről Jézus beszél, azt a nagyobb erőmennyiséget jelenti, ami megóvja törékeny életünket az összetöréstől, amikor körülötte minden darabokra hull – ez tart reménykedőnek a reménytelenség között, kiegyensúlyozottnak a megrendülésben, erkölcsileg épnek az erkölcstelenség között.

            A Krisztusban talált erőforrásból merítve lehet úgy élni, hogy az ember mások kedvét, örömét, hitét, bizalmát nem elveszi, hanem növeli, - viselkedésével a fáradt emberek számát nem szaporítja, hanem embertársa és népe erejét fokozza! Felmérhetetlen fejlődési lehetőségek kerülnek bele az életünkbe, ha érintkezésben vagyunk a felmérhetetlen erőforrással, Jézussal, aki azért jött, hogy életünk legyen és bővölködjünk! És eddig minden ember, aki valóságos kapcsolatba került Krisztussal, arról tett bizonyságot, hogy most kezd igazán élni, most kezdődik számára az élet, amelyik még a halálon át is élet marad. Hogyne telne hát abból a halálnál is erősebb életből már itt a földön bűnök fölötti győzelemre, mások vigasztalására, áldást hozó szolgálatra, a szeretet pazarlására?!

            Engedjétek meg, hogy olvassak fel egy másik levelet is, amelyik az előbbivel egy időben érkezett ugyanannak a lelkésznek, egy ugyanolyan sorsú fiatalembertől: „Nem tudok hallgatni a boldogságtól, hogy miért vagyok boldog? Boldoggá tett az, hogy Krisztus milyen hatalmas és kegyelmes. Minden ezen a világon az Isten nagyságáról, kegyelméről és szeretetéről beszél. Olyan jó, hogy Krisztus nem hagy elveszni, hanem azt akarja, hogy éljek. Most már rendbe jött minden, nincs bennem az az érzés, hogy nem érdekel semmi, most már nincs bennem olyan nagy fásultság. Visszatért belém az öröm és boldogság. Élni jó! De csak Krisztussal együtt, az Ő erejével és az Ő győzelmével. Mert mindenben Ő ad erőt és Ő ad győzelmet.

Ezért a kegyelemért már csak térden állva lehet hálát adni. Most már tudom, hogy igazán lelki karácsonyom lesz! Teljes szívvel és lélekkel tudom énekelni, hogy „bár szegény a szálás de mindörökre hálás, úgy áldja Krisztusát”. De boldog is vagyok.”

            Így is lehet élni. Ennek az embernek is ugyan olyan sorsa volt, mint az előzőnek, de mégis mennyivel több. Ezt a minőségi életet, ezt az ajándékot hozta Jézus a mi életünkbe. Ez Isten nagy karácsonyi ajándéka neked, nekem: élet a Krisztus által!

            Nos, ezen a karácsony ünnepen éppen azért szól Isten az életről, hogy ne várj odáig, amíg valami betegség és haldoklás megkönnyíti, orvosságok elhomályosítják az elmédet, elkábítanak, most fogadd el az életet a Krisztusban, amíg tested ép és szellemed tiszta és világos. Isten nemcsak a lelkedet, hanem az életedet akarja megváltani. Nem azért jött Jézus, hogy életünket céltalanul, értelmetlenül elégessük mindenféle hiábavalóságok szolgálatában és majd a halálos  ágyunkon a kilobbanó láng utolsó füstjét neki felajánljuk, kérve, hogy vigye fel magával ezt a szomorú maradékot a mennybe. Nem. Jézus azért jött, hogy neked életed legyen. És ha ezt nem hallod meg most, akkor félő , hogy a halálnak rád boruló sötétségében sem fogod megtalálni, mert az emberek 99-a úgy hal meg, ahogy él.

            Testvérem! Ha ma úgy érzed, hogy elrontottad az életed, kezd újra, de most igazán Krisztussal, Krisztusban. Lehet! Szabad! Ha az Istennek életre hívó szavát hallod, ne nyomd le, ne állítsd le, mint az ébresztőóra csengőjét, mert Jézus ma azért jött, hogy életed legyen és bővölködjél.

Ámen.

Istentiszteletek

Jó érzés érezni ezt: Az általam hirdetett igét más igehirdetésétől számomra csak a ruha különbözteti meg. Hála az Istennek, nem a ruha teszi az embert. Hála az Istennek, nem a ruha tesz teológussá.

Nézz és láss!

Képkocka a Szerelmünk lapjai című filmből

Ateizmus? - egyház-vallás-Istenellenesség margójára...

Egyedül nem vagyok elegendő választ adni a kérdésre, hogy a mai világban nagyrészt miért lehet ateizmusról és egyház-vallás-Istenellenességről beszélni, de azért a téma margójára egy helyet én is kérek: Klaus Douglassal vallom, hogy mai egyházunk, s miért ne, -egyházaink -  sok fiatalnak nem adja- nem adják meg az általam "transzcendentális igény"-nek nevezett tényezőre a megfelelő választ, azaz ma már a formák miatt vész el tartalom, s a tartalom sekélyessége a fiatalok részéről sok-sok esetben vallás-egyház-Istenellenességbe torkollik.... a téma margójára tehát ennyit....

Remélve a szebb jövőt, semper reformanda!

Megújulásra van szükségünk, amikor...

Amikor már nem szeretjük úgy az Urat, mint azelőtt.
Amikor a földi dolgok és elfoglaltságok már sokkal fontosabbak nekünk, mint az örökkévaló dolgok.
Amikor már inkább TV-t néznénk, és világi könyveket olvasnánk, semmint hogy a Bibliát olvasnánk és imádkoznánk.
Amikor a gyülekezeti szeretetvendégségeinkre már többen mennek, mint az imaalkalmakra.

Amikor a koncertek nagyobb tömeget vonzanak, mint az imaalkalmak.
Amikor már kevés vagy semmilyen vágy sincs bennünk arra, hogy imádkozzunk.
Amikor már inkább akarnánk pénzt keresni, semmint adni.
Amikor a gyülekezetben olyan embereket teszünk vezetői tisztségekbe, akik nem felelnek meg a Szentírásban lévő irányelveknek.
Amikor a keresztyénségünk örömtelen és szenvedély nélküli.
Amikor az elménkkel tudjuk az igazságot, de mégsem valósítjuk azt meg az életünkben.
Amikor csak igen kevés erőfeszítést teszünk az irányba, hogy az elveszetteknek bizonyságot tegyünk az Úrról.
Amikor van időnk a sportokra, a szabadidős tevékenységekre és a szórakozásra, de már nincs időnk bibliatanulmányozásra és imádságra.
Amikor már nem féljük Isten Igéjét.
Amikor a prédikálásunkból hiányzik a bűnökről való meggyőzés, a konfrontáció, az isteni tűz és a kenet.
Amikor már csak igen ritkán gondolunk az örökkévalóságra.
Amikor Isten embereit már jobban érdekli a munkájuk és a karrierjük, semmint Krisztus Királysága és az elveszettek üdvössége.
Amikor Isten emberei egymással találkozva már elsősorban csak a hírekről, az időjárásról és a sportokról beszélnek, semmint az Úrról.
Amikor a gyülekezeti alkalmak kiszámíthatóak és szokványosak.
Amikor a hívők haragban vannak egymással, anélkül, hogy belül azt a késztetést éreznék, hogy törekedjenek a megbékélésre.
Amikor a keresztyén férjek és feleségek már nem imádkoznak együtt.
Amikor a házasságaink már pusztán csak egymás melletti együttélések, semmint olyan házasságok, amelyek telve lennének Krisztus szeretetével.
Amikor a gyermekeink úgy nőnek fel, hogy világi értékeket, világi életfilozófiát (bölcsességet) és istentelen életmódot vesznek fel.
Amikor már jobban érdekel minket a gyermekeink tanulásbeli előbbre jutása és atlétikai tevékenysége, mint a lelkük állapota.
Amikor a gyülekezetben a bűnöket a szőnyeg alá söprik.
Amikor a bűnökkel nem a Bibliában leírt fegyelmezési és helyreállítási alapelvek szerint foglalkoznak.
Amikor eltűrjük a pletykálkodás, a kritizáló szellem és a szeretetlenség“kis“ bűneit.
Amikor olyan dolgokat nézünk a TV-ben és a mozikban, amelyek egyáltalán nem szentek.
Amikor az éneklésünk csak félszívvel történik, és a dicsőítésünk élettelen.
Amikor az imáink csak üres szavak, amelyekkel másokban akarunk jó benyomást kelteni.
Amikor az imáinkban már nincs hév és lelkesedés.
Amikor a szívünk hideg, és a szemeink szárazak.
Amikor már nem látjuk rendszeres bizonyítékát Isten természetfeletti erejének.
Amikor már nem tudunk sírni, bánkódni és mély szomorúságot érezni a saját bűneink vagy mások bűnei felett.
Amikor elégedettek vagyunk azzal, hogy megmagyarázható, átlagos keresztyénséget és istentiszteleti alkalmakat élünk meg.
Amikor unjuk a dicsőítést.
Amikor az embereket csak úgy tudjuk becsalni a gyülekezetbe, hogy szórakoztatjuk őket.
Amikor a zenénk és az öltözködésünk már a világi mintához idomul.
Amikor elkezdünk beleilleszkedni a világba, és hozzáalakulni ahhoz, ahelyett, hogy a világot próbálnánk úgy befolyásolni, hogy az Istennek a szentségre vonatkozó standardjához alakuljon.
Amikor már nem vágyunk Isten embereinek a társaságára és a velük való közösségre.
Amikor már könyörögni kell az embereknek, hogy adakozzanak és szolgáljanak a gyülekezetben.
Amikor az adakozásunk már előre kiszámított és kimért, ahelyett, hogy nagyvonalúan és áldozatkészen adnánk.
Amikor már nem látjuk azt, hogy az elveszett embereket igenis Jézushoz tudjuk vinni, méghozzá rendszeresen.
Amikor már nem gyakoroljuk a hitünket, és már nem várjuk hittel azt, hogy Isten megcselekedje a lehetetlent.
Amikor már jobban érdekel minket az, hogy mások mit gondolnak rólunk, semmint az, hogy mi Isten véleménye rólunk.
Amikor már nem érint meg minket az a tény, hogy 2,5 milliárd ember itt a földön még soha nem hallott Jézus Nevéről.
Amikor már nem érdekel minket az, hogy a szomszédaink, az üzlettársaink és az ismerőseink még elveszettek és Krisztus nélküliek.
Amikor a körülöttünk lévő világ nem is tud rólunk, és nem is törődik azzal, hogy létezünk.
Amikor kevés vagy semmilyen különbséget sem tudunk hozni a körülöttünk lévő világi környezetünkbe.
Amikor már nem ég a tűz a szívünkben, a házasságunkban, és a gyülekezetünkben.
Amikor már vakok vagyunk a saját hiányosságainkra, és úgy gondoljuk, hogy nekünk aztán egyáltalán nincs szükségünk megújulásra!

(Írta N.L.DeMoss)

Kegyelem

Kegyelem nélkül SEMMI.

Kegyelemmel TELJES.

Isten van

 Isten van... és Istent sok mindennek elmondja ez a kép is, sok olyan tulajdonság megjelenik, amiről a Biblia - Isten kijelentése szól. A képen mégis kiemelkedik a legfontosabb tulajdonsága: Isten szeretet. Mert ez a Szeretet törődik velünk, s tisztában van a harcainkkal, küzdelmeinkkel. Ő gondoskodik rólunk és soha nem ad olyan próbát életünkbe, amire fel nem készítene, meg nem erősítene előzőleg, mert ő életet és nem halált készít számunkra. A mi feladatunk dönteni Isten mellett. Minden nap, minden egyes pillanatban.

‎"Ha időd az emberek fölötti ítélkezéssel töltöd, nem marad időd szeretni őket."

és fordítva... :) 

"Ha időd az emberek szeretetével töltöd, nem marad időd ítélkezni fölöttük.

...mert a szeretet alapvető tulajdonsága önmagunk megüresítése a másik előtt, a másik ember vállalása mindazzal együtt, ami az az ember. Abban a pillanatban, amint megszűnünk vállalni a másik embert, elkezdjük ítélni (=magyarázni önmagunknak vagy másoknak, miért nem "vállaljuk a másik embert"). Jézus Krisztus önmagát megüresítette miértünk, s ez kereszthalála bizonyítja leginkább. Legyen az Ő a mérce, a mértékadó a mindennapokban, a követendő példa önmagunk és szeretteink előtt is. Ő ugyanis Út, Igazság és Élet kíván lenni számunkra egy olyan világban, ahol sokszor eltévedünk, ahol sokszor igazságtalanság ér bennünket, s ahol oly sokat keressük a mi boldogságunkat, az igazi életörömet. Mindezeket Nála megtaláljuk. A kérdés az, hogy a Jézus Krisztus által felkínált lehetőséggel szeretnénk-e élni. Élni, úgy igazán, őszintén és boldogan... 

A Magvető (Csiha Kálmán prédikációja)

Alapige: Márk 4,2-9

2. És sokat tanítja val. őket példázatokban, és ezt mondja vala nékik tanításában:

3. Halljátok: Ímé, a magvető kiméne vetni.

4. És lőn vetés közben, hogy némely az út mellé esék, és eljövének az égi madarak és megevék azt.

5. Némely pedig a köves helyre esék, a hol nem sok földje vala, és hamar kikele, mivel nem vala mélyen a földben.

6. Mikor pedig fölkelt a nap, elsűle, és mivelhogy nem volt gyökere, elszárada.

7. Némely pedig a tövisek közé esék, és felnevekedének a tövisek és megfojták azt, és nem ada gyümölcsöt.

8. Némely pedig a jó földbe esék; és ád vala nevekedő és bővölködő gyümölcsöt, és némely hoz vala harmincz annyit, némely hatvan annyit, némely pedig száz annyit.

9. És monda nékik: A kinek van füle a hallásra, hallja.

Bibliaolvasás: ………

Krisztus Urunk e példázata így kezdődik: a Magvető kiméne vetni.

Isten azt akarja, hogy termés legyen. Azt akarja, hogy növekedjék, bővölködjék a szeretet, a békesség és a jóság. Isten ezért beveti a világot az ő magvaival. Elküldte szent Fiát: a Magvetőt. Vetni.

Mennyi minden van ebben a rövid mondatban: „kiméne a Magvető vetni”.

Benne van az angyal-énekes karácsony, amikor megérkezett hozzánk a Magvető. Benne van a Hegyi beszéd, az ötezernek szóló prédikáció, benne van a betegek meggyógyítása, a bénák felsegítése, a vakok szemeinek megnyitása. Benne van az emberi szívek meggyógyítása, megújítása.

Kiment a Magvető vetni.

Benne van ebben Gecsemáné kerti szenvedése, amikor vérverejtéket hullatott-vetette földre, benne van nagypénteki kereszthalála, amikor földbe vetett gabonaként száll alá a sír mélységeibe. Benne van az első úrvacsora, amikor megtörte a kenyeret és halálának ajándékaként, mint drága magot, szétosztotta az övéi között.

„Kiméne a Magvető vetni.”

Azóta is kimegy, azóta is szertejár.

Mennyi minden történt azóta! Kétezer esztendő tavaszában és őszében – ki tudja – hány élet hullott a sírba, hány gondolat támadt a világon, hány generáció váltotta egymást a templompadokban. Minden elmúlt és minden megváltozott, csak a Magvető jár ernyedetlenül a hosszú évszázadok kiterjedt mezőin és szórja a magot. Mindenüvé jut belőle! Gyászoló szívekben, fiatalok életébe, akik most indulnak az élet küzdelmei felé, az élettel harcoló férfiak lelkébe, gyenge asszonyok szívébe. Mindenhová jut a magból!

Kiméne a Magvető vetni, aki kétezer éven keresztül szüntelen vet. Míg itt járt a földön, látták az orcáját, azután egyre ritkábban, feltámadása után mindössze negyven napig, a mi késői nemzedékünk már nem is látta test szerinti orcáját. De sokszor megérezzük – talán a kórházban, talán esküvőn, talán gyermeked születésén, keresztelőjén –, hogy elmegy mellettünk az, akinek át van szegezve a keze, akinek töviskorona van a homlokán, aki átszegzett kezéből hullatja lelkedbe a magot. Néha úgy hívják e magot: bocsánat, néha erő, jóság, szeretet és reménység a neve. Te is kaptál belőle, mert mindig és mindenkinek hullatott a szívébe. Ebben a példázatban azt is elmondja, hogy még az útszélre is jut a magjából, olyan bőségesen veti azt.

„Kiméne a Magvető vetni”, mert azt akarta és azt akarja, hogy teremjen a föld. Mennyi minden van ebben a rövid mondatban. Benne van Jézus szereteté­nek teljessége, mint ahogyan abban a rövid mondatban, hogy „felneveltem gyer­mekemet”, mennyi minden van. Mennyi könny-vetés, mennyi reménység-vetés, mennyi aggodalom és boldogság, mennyi fájdalom és jóság, és azért veted szívébe, életébe az öröm magjait, hogy teremjen, hogy boldog legyen, hogy haladjon. Sokszor észre sem veszi gyermeked, hogy te akkor is vetsz, amikor ő nem törődik vele, és azért vetsz, hogy egykor majd ő arasson. Csak te tudod, hogy mennyi mindent jelent a te vetésed a gyermeked számára.

Látod, Jézus még jobban szeret bennünket, mint mi a gyermekeinket! Ezért jött vetni, ezért vállalta a keresztet, és ezért ment fel a mennyekbe; ennek ellenére most is közöttünk van, és megérezzük, amint elmegy mellettünk és szívünkbe hullat egy drága magot, amitől meggyógyulunk.

Drága ajándék a búzamag! A legnagyobb csoda, amit Isten teremtett. A magba van elrejtve az élet. Egy kicsike rózsamagban rejtőzködik a rózsatő növekedése és a kinyíló rózsabimbó minden szépsége. Egy kicsi búzamagban van elrejtve a szélben ringó búzamező, a felnövekvő kalász: bele van zárva az élet.

A piramisokban évezredes búzamagokat találtak. Amikor elvetették ezeket, kikeltek. Évezredekig beléjük volt zárva az élet. Amikor talajra találtak, kikeltek, s megtörtént a csoda: kicsírázott a mag. Ez az első titokzatos mozzanat, amit az emberi tudomány követni tud, de megteremteni eddig még nem volt képes.

Ilyen a Krisztus búzamagja is. Kezünkben van drága magtára: a Szentírás, mely hűségesen őrzi a magot. Amikor talajba, szívünkbe jut egyetlen magocska belőle, megtörténik az első titokzatos mozzanat: ott, a szívünk mélyén valami megmozdul, valami megindul, ami eddig nem volt. Szebb, növekedőbb lesz tőle az élet. Azért jön Jézus, azért szórja a magot, hogy mindenkinek a szívében megtörténjék ez a csoda.

Majd azt is elmondja alapigénk, hogy hová jut a mag.

Most jól figyelj, mert rólad van szó!

A te gondokban, küzdelmekben, bűnökben, megtérésekben, reménységekben és csalódásokban meggyötört szívedről van szó. A négyfajta föld közül most, amíg itt vagy az istentiszteleten, ki kell választanod, hogy melyik a te szíved. Gondolatban mutass rá az egyik képre: ez vagyok. Mert azért tárja elénk Jézus, hogy mi is végre mérjük meg magunkat és lássuk meg, hogy kik és milyenek vagyunk, hogy mi a lehetőségünk, mi a reménységünk, hogy mi lesz velünk.

Vannak olyan lélektani kísérletek, ahol különböző fényképeket mutatnak az embereknek és megkérdezik: melyik tetszik közülük? A kísérleti alany rámutat az egyik fényképre, és az orvos ebből megállapítja, hogy mi van a lelkében.

Jézus most négy fényképet mutat a szívedről. És neked rá kell mutatnod egyre: ez vagyok. Önmagunkkal le kell számolnunk. Melyik vagyok?

Az első kép az útfélre eső mag képe. Ezt az utat nem kövezett vagy aszfaltozott útként kell elképzelnünk. Ez olyan mezei út, ami valamikor termőföld volt, de egyszer valaki ráhajtott, majd mások is nyomában jártak. Szekerekkel, állatokkal mentek keresztül rajta. Leverődött, keménnyé vált. Többé nem szántották fel. Már az esővizet sem tudja elinni. Egy-egy eső után megállnak a pocsolyák rajta. Amikor megszárad, cserepessé és még keményebbé válik. Itt nem tud gyökeret verni a mag.

Jaj, vajon nem ilyen-e a te szíved? Mennyi minden átment rajta! Mennyi szenvedés és bánat, mennyi fájdalom és csalódás. A gondok súlyos úthengerei egészen letaposták! Talán virágot akartál nevelni rajta, termést akartál aratni róla, de egyszer valaki keresztülment rajta és letaposta virágaidat. Majd jöttek utána mások és mások, s derékba tört a tisztaság, a hűség, a becsület, az öröm, a boldogság. Csoda-e, ha kemény lett? Csoda-e, ha magadnak való lettél? Csoda-e, hogy sokszor így gondolkodtál: mit nekem a mások bánata! Szép az Ige, de én nem tudok aszerint élni!

Jaj, vajon ez-e a mi szívünk?

Valamikor termőtalaj volt, amiről azt álmodta, azt akarta Krisztus, hogy szélben ringó búzatábla legyen, hogy kenyér legyen belőle. És lett belőle pocsolyás, gödrös, kemény útfél, melyen a bocsánat és szeretet, az önzetlenség és hit magjai olyan ritkán tudnak kikelni.

E kemény talaj felett fekete madár száll. Sokszor találkoztál már vele. A szívedre hullott egy búzamag, az Isten búzamagja. Ha kikelt volna, milyen szép lett volna az életed! De amikor kimentél innen az Isten hajlékából, egy fekete madár lecsapott a szívedre, és úgy elvitte a jóakaratot, mintha soha rá sem hullott volna az Ige magva a szívedre; és maradt tovább a civódás és idegesség, gond és baj, bánat és türelmetlenség. Maradtál pocsolyás útfélnek, maradtunk kemény talajnak, mert a nagy fekete madarak elrabolták tőlünk az örömöt.

Jaj, vajon nem ez-e a mi szívünk?!

Vajon nem így fogsz-e járni, amikor hazamész? Vajon lesz-e valami haszna, hogy itt voltál? Vajon ki fog-e kelni a szeretet a szívedben, vagy olyan maradsz, amilyen eddig voltál, olyanok maradunk, amilyenek eddig voltunk?

A másik a köves talaj.

Befújt a szél a kőre egy kis termőföldet, már nem is látszanak a kövek, már úgy tetszik, mintha jó föld lenne. Jön a Magvető, és úgy örülünk, amikor megérint szeretetének melege, amikor a szívünkbe hull egy-egy drága Ige: „egymást tiszta szívvel hűen szeressétek”, „ne félj, mert én veled vagyok és megőrizlek és el nem hagylak téged”! Közben átmelegedik a szívünk, és úgy érezzük, milyen jó vele lenni, milyen, jó lenne mindig itt lenni, milyen jó lenne mindig így élni. Befogadjuk az Igét, és az elkezd nőni bennünk. Már szára van, már virágja van, már kalásza van, és várjuk az aratást. De egyszerre történik valami. Egy kicsi próba, egy kicsi betegség, egy kicsi kísértés. Nyomában egyszerre kiszárad minden. Ott a mélyben a kövek követelni kezdik a maguk jogát. Jaj, egyszerre észrevesszük, hogy olyan kevés termőtalaj volt és van bennünk. Nemcsak a próba és a bánat, de az öröm is egyre távolabb visz a mi Istenünktől.

Hány ilyen vékony jó talajú szív van! Hány ilyen sekélyes házasság van! Elindultak valamikor boldogan, menyasszonyi ruhásan, szeretettel, reménységgel a szívükben. Majd mi boldogok leszünk! S alig telt el egy-két év, és máris kiszáradt a szeretet virága, már kiütköznek a kövek, már elhordta az élet a termőtalajt és már haldoklik az öröm. Hány ilyen sekély élet van!

Konfirmáló, fehér ruhás ifjúság, aztán pár év múlva kocsmázó, züllött, tönkretett fiatal életek, amiből kiszáradt, kiégett a Krisztus szerinti élet. Hány ilyen élet van!

Jaj, a mi szívünk nem ilyen-e?

Hogyha jönne valami nagy próba, hogyha oda kéne adni mindent Krisztusért, vajon tudnánk-e tovább is hitben és hittel élni? Vagy csak addig vagyunk keresztyének, amíg jó idő van, amíg nyugodtan lehet növekedni. Csak addig tudunk szeretni szülőt, családot, öreget, barátot, amíg hasznunk van belőle? De amikor adnunk kell, nem elég mély a szívünk talaja. Akkor csak a kövek maradnak.

Jaj, vajon nem ilyen-e a szívünk?

Aztán itt van a harmadik föld. Oda is hull a búzamag, ahol a tövisek nőnek, vagyis a gondok, az anyagiakért való rohanás, az önzés, az örökös aggodalom, a pénzért való fáradozás. Jól mondja tövisnek Jézus, hisz sokszor szúrja a szívedet. Növekedne bennünk a búzamag, de mindig dolgunk van: most ezt kell tenned, most még oda kell szaladnod, most még ez a terved, most még azt akarod megcsinálni, és észre sem veszed, hogy egyre sápadtabb lesz a kikelt búza, egyre kevesebb remény van az aratásra, egyre több a tövis és egyre inkább szúrja a szívedet.

Érzed-e, hogy milyen sokszor szúrja?

Nem lenne-e jobb egy-egy gondtövist kitépni és azt mondani: Én Istenre bízom magam! Szakítok magamnak egy-egy szép órát, hogy Jézussal találkoz­zam, hogy elbeszélgessek a gyermekemmel, mert a tövis már összeszurkálta a szívünket és elhalványult bennünk az öröm. Jól mondja tövisnek Jézus. Vajon nem ilyen-e a mi szívünk? Másokat is szúrunk, magunkat is sebezzük, és közben meghal a szívünk mélyén a Krisztus öröme és békessége!

De milyen jó, hogy van jó föld is!

Egyik harmincannyit terem, a másik hatvanannyit, a harmadik százannyit.

Nem lehetünk egyformák, nem örökölhetünk egyforma természetet; egyikünk nagyobb előnnyel indult, a másik nagyobb hátránnyal. Az egyik már látta a jó és a szép földet a szülei életében, a másik nem látott csak tövises földet, csak útszélt, csak köves talajt. Nem egyforma előnnyel indulunk, nem tudunk egyformán teremni, de teremni mégis mindannyian tudunk! Ámen.

Oszdd meg-ek, add tovább-ok, küldd tovább-ok margójára

Elég sok ideje azon töprengek, hogy bár oly sokan sejtik vagy tudják, hogy a beteg gyerek fényképének megosztásáért sem a Facebook sem e-mail szolgáltatók nem fizetnek a beteg családjának - mégis, miért van ilyen nagyszámú összefogás ezek körül a betegek körül?

Talán naivnak tűnhet, mégis az én véleményem erről ez: A mai emberek talán így tudnak szeretni, talán erre is a Lélek indítja őket.
Hiszem, hogy az emberbe be van kódolva, el van benne rejtve a szeretetre éhezés és a szeretet adása. Én nem zárnám ki a lehetőségét annak sem, hogy egy-egy ilyen kép megosztása közben, egy-egy ilyen történet olvasása közben valami ebből a szeretetmagból megmozdulhat a szívek mélyén.

S ha megosztotta a képet, azzal - véleményem szerint - az ember névleges együttérzését fejezi ki a szenvedővel, beteggel, vagy annak hozzátartozóival szemben, s talán miközben megosztja a fényképet, valahol messze - a beteg fellélegezhet egy pillanatra.

"Néki növekednie kell, nékem pedig…"

Alapige: János 3,30

Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom.

Bibliaolvasás: János 3,22-36

Ebben a mondásban az a legfeltűnőbb, hogy nincs benne semmi szomorúság, semmi rezignáció, semmi lemondás, kénytelen-kelletlen beletörődés a változhatatlan helyzetbe, – hanem éppen ellenkezőleg! Csupa öröm és boldogság csendül János szavában, amikor ezt mondja: Néki növekednie kell, nékem pedig alábbszállanom. A közvetlen megelőző versben egyenesen mennyegzői örvendezésről és a vőlegény hangja fölötti örvendezve örülésről van szó. És ez az, ami éppen nem magától értetődő. Mert az ember, amikor azt konstatálja, hogy neki alább kell szállnia valaki mással szemben, akkor ennek rendszerint nem szokott, mert nem tud „örvendezve örülni”!        

Itt árról van szó, hogy Keresztelő János tanítványai méltatlankodva hoz­zák a hírt Mesterüknek: „Mester! A ki veled vala a Jordánon túl, a kiről, te bizonyságot tettél, ímé az keresztel, és hozzá megy mindenki.” (26. vers) Nehezen bírják elviselni a tanítványok mesterüknek ezt az egyre fokozódó háttérbe szorulását. Lám: azelőtt mindenki Keresztelő Jánoshoz ment, most meg egyszerre faképnél hagyják őt az emberek, és mindenki ama másik után megy. Mi sem természetesebb, mint hogy bosszantja és idegesíti ez a tanítványokat. Fölöttébb érthető! Hát minket talán nem idegesít, amikor el­kezdődik az „alászállás” az életünkben? Semmi nincs a világon, ami annyira természetünk ellenére való volna, mint az alászállás. Alászállni va­lami magaslatról, például egy úgynevezett magas lóról, lelépni a színről, le­tűnni, és nem tündökölni már úgy, mint valamikor régen.

Ma nagyon sok emberrel taníttatja meg az Isten, mit jelent alábbszállni, – azután ha nem tanulta meg még eléggé, akkor még alábbszállni, majd megint még alábbszállni! – De hát mi öröm van ebben, kérdezhetné valaki? Bizony magában véve semmi. Van tragikus alászállás is. Vannak, akik nem is bírják ki: összeroppannak alatta, belehalnak, vagy öngyilkosok lesznek miatta!

Ha csak így mondaná Keresztelő János: Nékem alább kell szállanom, akkor ez a kell az emberi sors kegyetlenségét, nyomorúságát, tragikumát fejezné ki. De nem így mondja, hanem így: „Néki növekednie kell, nékem pedig alábbszállnom.” (30. vers) És így már egészen más! Így már van értelme az alábbszállásnak! Azért kell alábbszállnom, hogy Ő növekedjék! És ekkor nem fájdalmas az alábbszállás! Sőt, örvendetes, ha Ő, Krisztus, növekedik általa. És ha egyszer valaki észreveszi, hogy kezd növekedni előtte Krisztus, akkor boldogan állapítja meg azt is, hogy ez minden alászállást megért!

Olyan természetes dolog ez Testvéreim. Amíg túl jó dolga van valakinek, olyan kicsi Krisztusa van, hogy nem megy vele semmire! Ám amint kezdi megalázni Isten az embert, kezdi alászállítani, egyre hatalmasabbá válik el­őtte az Úr! Kevés olyan tiszta öröm van, mint az ilyen alászállás öröme. Láttam már embereket, akik nagyon boldogan tudtak hálát adni érte!

Testvér, ha te csak az alábbszállást látod, akkor van mit siratnod, és amíg az alászállást látod csupán, akkor mindig csak siratnivalód van. Az is lehet, hogy Isten az egyházunkat még alább szállítja. Isten most ezt a programot szabta – úgy látszik – egyházunk elé: „Néki növekednie kell, nékem pedig alábbszállnom!” Nem az egyház ellen teszi ám ezt az Úr, hanem az Ő egy­háza érdekében! El tudod-e fogadni ezt a Keresztelő János örömével?! Nem úgy, mint büntetést, hanem mint kegyelmet?!

Tegyük most egészen személyessé ezt a kérdést: Néked magadnak mek­kora Krisztusod van? Furcsán hangzik a kérdés, mert hiszen Krisztus ak­kora, amekkora. És mégis úgy van, hogy néha nagyon kicsiny a Krisztus egy ember életében! Picinyke kis helyecskét foglal el egy szívben, háttérbe szorul sok mindenféle más fontosabb személlyel és üggyel szemben, nem olyan nagy, hogy meg tudná tölteni a lelket egészen. Vagy igen? Úgy meg­telít téged a Krisztus, hogy nem fér be a gondolatodba, például semmi, ami a Sátántól való volna? – Ha kicsi a Krisztusod, azt jelenti, hogy nem nőtt túl rajtad, nem magasodott föléd lenyűgöző hatalommal, uralkodó fölén­nyel, Vagy igen? A te életedben ki a nagyobb: te, vagy Jézus? Kinek van több beleszólása abba, amit teszel: neked, vágyaidnak, vagy Krisztusnak? Kinek az indulatai feszülnek benned: a te saját tested, lelked indulatai-e, vagy a Krisztuséi? Mekkora Krisztusod van? – Nem kellene-e Néki növe­kednie, néked pedig alábbszállnod?! Nem arról van szó, hogy nem hiszel Benne, vagy nem jól hiszel Benne, sem nem arról, hogy nem szereted Őt eléggé. Nem! Lehet, hogy mindebben nincs hiba, hanem valami viszonyulásbeli hiba van közöttetek: nem jó az arány. Ő nem elég nagy, és te nem vagy elég kicsi!

Nagyon sok embernél ez a baj: azt hiszi, hogy tehet valamit Krisztussal, például meglátogathatja vasárnaponként a templomban, meghallgathatja, amit mond, elhallgattathatja, ha akarja például úgy, hogy becsukja a Bibli­áját, megszólíthatja imádságban, stb. Látod: ezért kell növekednie Krisztus­nak, mert itt végzetesen rossz az arány. Éppen megfordítva van a dolog! Ő látogathat meg téged, ha akar és úgy, ahogyan akar, lehet, hogy szenvedés­sel, csapással, lehet halk és szelíd szóval. – Ő hallgathatja meg, amit te mondasz, ha kegyelmesen rád figyel, feléd fordul. – Ő szólíthat meg téged bent a lelked mélyén, ha Szent Lelkével működni kezd benned! – Ő tehet veled azt, amit akar: üdvözíthet vagy elítélhet! Ő a Valaki, te a senki. Ő a minden, te a semmi, Ő a szent, te a bűnös. Ő az Isten, te az ember. Néki növekednie kell, néked pedig alábbszállnod!

De hát miként történhetik meg ez? – Egyszer autóval mentem Mátraházára. Gyöngyös felé haladva, messziről föltűnt a Mátra vonulata: erdélyiként - jelenték­telen kis emelkedés a látóhatár szélén. Azután amint közeledtünk hozzá, egyre nőtt a hegy. Gyöngyöst elhagyva egyre hatalmasabban emelkedett a magasba a hegyóriás és egyre parányibbá vált hozzá viszonyítva a magunk személye. Így van ez a Krisztussal is. Azért kicsi, mert távolról szemléli az ember! Eredj csak közelebb Hozzá, majd meglátod, mekkorát nő! Men­nél jobban megközelíted szent, titokzatos személyét, annál lenyügözőbbé válik fölötted dicsősége, hatalma, szeretete, kegyelme, egész valója! Ta­pasztalatból mondom: mennél jobban megismerem az Urat az Ő kijelenté­séből, mennél mélyebben, alaposabban belemerülök az Ő titkainak, a Szent írásnak a tanulmányozásába, annál nagyobbnak látom az én Uramat, Aki­nek „adatott minden hatalom mennyen és földön!” (Máté 28,18b)

Ezen ámuldozik Keresztelő János, amikor méltatlankodó tanítványainak ezt mondja: „A ki felülről jött, feljebb való mindenkinél. A ki a földről va­ló, földi az és földieket szól; a ki a mennyből jött, feljebb való mindenki­nél.” (31. vers) Lám: ezért nagyobb Krisztus minden földi hatalomnál, mert Ő felülről jött, a mennyből jött! Ő az egyedüli, aki felülről jött. Mindenki más a földről, való, a földiek közé tartozik, és ez, a származása, meg is határozza lényegét. Akármekkora bölcsességet hirdet is a Krisztuson kívül bárki más, az csak földi bölcsesség, – Ő azonban azt mondja, amit ott lá­tott és hallott, ahonnét jött: a mennyben!

Lényegileg más tehát Jézus, mint akár a legnagyobb ember is a világon. Mert egy emberi nagyság úgy jön létre, hogy alulról emelkedik fölfelé, de Jézus Krisztus nagysága éppen megfordított: fölülről hajlik alá. És ha akár­mekkora magaslatokba emelkedett is föl az ember a tudomány, vagy a ha­talom, vagy a művészet, vagy a technika szárnyain, akármilyen szédítő naggyá vált is: mindig érvényes reá a közmondás, hogy a fák nem nőnek az égig, – de Isten a Krisztusban igenis aláhajolt egészen a földig. És ha akármennyire istenítenének is egy embert, az nem válna istenné soha, de isten a Krisztusban emberré vált. Ezért nem is mérhető az Ő hatalma, nem hasonlítható az Ő nagysága semmi földi hatalomhoz és nagysághoz, mert Ő nem földi, hanem mennyei, – bár egészen olyan, mint az ember és mégis egészen más, mint az ember: Isten! Ostobán, képes beszéddel így mond­hatnám: Jézus Krisztus annyi, mint az örökkévaló Istennek a mennyből, onnét fölülről a földig, sőt a halálon át egészen a kárhozatig leérő része, darabja: személye.

És ha egyszer úgy igazán ott állok előtte és nézek föl Reá, szemlélve egyre növekvő nagyságát: tekintetem belevész a végtelenbe! Látom Őt azon a ponton, ahol a mennyből aláhajolva elérte a földet: a betlehemi já­szolban, majd egyre nagyobbnak látom Őt, amint nézek föl Reá a kereszt­re, még magasabbá válik szent alakja, amint kilép a húsvéti megnyílt sír­ból, egészen beleláthatatlanodik nagysága, amint nézek utána a menny felé. És mindez micsoda még ahhoz a hatalomhoz és dicsőséghez képest, amivel majd újra meg fog jelenni az ég felhőiben, mint a villámlás, amelyik ellát­szik napkelettől napnyugatig, amikor majd mindenki minden helyen egyszerre lesz kénytelen tudomásul venni azt, hogy: „A ki felülről jött, feljebb való mindenkinek” (31a vers).

Óh, Testvérem, nem tudom én azt elmondani, milyen nagy a Krisztus! De amikor lelki szemeimet megpróbálom végigfuttatni az Ő nagyságán, – amikor meggondolom, hogy az, Aki meghalt a bűneimért, Ő az, Akinél vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai, az, Akinek kezébe adott az Atya mindent (v.ö. 35. vers), Ő az, Aki megítéli a világot, az, Aki eljön majd az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel (v.ö. Máté 24,30) Ő az, Aki majd akkor eltöröl minden birodalmat, és minden hatalmat, és erőt, mert addig kell Néki uralkodnia, mígnem ellenségeit mind lábai alá veti (v.ö. 1Korintus 15,24-25), – amikor ezt így végiggondolom: fölrémlik valami abból a rettentő távlatból, amit Ézsaiás próféta így fejezett ki egyszer: „Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és ki­rálysága felett, hogy fölemelje és megerősítse azt jogosság és igazság által mostantól mindörökké.” (Ézsaiás 9,7)

Érzitek, hogy összecseng ezzel Keresztelő János vallomása: „Néki növe­kednie kell, nékem pedig alábbszállnom.” Figyeljük csak meg: sem a nö­vekedés, sem az alábbszállás nincs limitálva. Nem mondja meg, hogy med­dig, milyen mértékig kell folytatódnia ennek a növekedésnek, vagy alászállásnak? Vagyis, nincs határa sem az egyiknek, sem a másiknak! Tehát a másiknak sem! Nem lehet azt mondani, hogy most már elég mélyre száll­tam alá, most már jöjjön a felemelkedés. Mert ugye tapasztaltátok már azt, hogy minden nyomorúság, bukás, elesés akkor következik be a hívő ember életében, amikor én magam nagyon nagy vagyok, Krisztus pedig nem elég nagy az életemben? Ez pedig maga a kárhozat. Mert mit jelent ez? Azt, hogy a bűneit az ember maga akarja levezekelni, jóvátenni Krisztus nélkül, – problémáit maga akarja megoldani, Krisztus nélkül, – a halállal maga akar megküzdeni, Krisztus nélkül! Azt mondja az Ige erre: „a ki pedig nem enged a Fiú­nak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” (36b vers) De: „Aki hisz a Fiúban, örökélete van”! (36a vers) Vagyis, annak van örökéle­te, aki nagyon mélyről, a bűnbánat mélységéből tekint föl a nagyon magas­ról, a mennyből aláhajló Krisztusra, a Megváltóra!

„Néki növekednie kell, nékem pedig alábbszállnom”, most is, itt is! És milyen csodálatos, két egymással teljesen el­lentétes irány: Ő növekedik, én meg alábbszállok, s mégis ebből lesz az igazi, a boldog, az örökéletet adó találkozás! Ámen

" Ama nemes harcot megharcoltam..."

2Tim 4,7-8:

Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: 

Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, a kik vágyva várják az ő megjelenését.

A ma reggeli áhítat témája a kitartás. A kitartás, bármilyen feladatba is kezdjünk bele, az a tényező, ami nélkül nem jutnánk el az utolsó pillanatig, s ha nem volna utolsó pillanat, nem készülnénk el a feladattal.

Milyen szavakat társítanátok a kitartáshoz?

(Lehetséges válaszok: Erő, bölcsesség, türelem, alázat, hit, remény, győzelem.)

Igyekszem minél kevesebb időt tölteni számítógép előtt, interneten szörfölgetve, csak ha nagyon kell, akkor használok laptopot. Amikor ezt az áhítatot próbáltam összeállítani, beugrott egy gondolat, amit egy oldalon olvastam egyszer, ezért gyorsan meg is kerestem. Keresés közben a Google egy Vicces idézetek oldalra irányított. Megkerestem az idézetet és elolvastam: „Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam.”

Azt hiszem, ti is tudjátok, hogy tartja a mondás: minden viccnek fele valóság. Itt úgy gondolom, ha az idézetet megvizsgáljuk közelebbről a szívünkkel, csakhamar rájövünk, ennek a fele nem vicc, hanem az is inkább valóság, azaz teljes mértékben igaza van annak, aki ezt a kijelentést tette.

Nem is annyira vicces idézet. Kitekerem a szavakat kicsit, hátha érthetőbb leszek: Nem érdekelt, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam.

„Minden lehetséges annak, aki hisz.”, mondja az Ige. Ha azzal a hittel közeledünk a feladat megoldásához, hogy igenis Isten képessé tett arra, hogy elvégezzük az előttünk álló feladatot, s ha bízunk abban az ígéretben, hogy ő megsegít, akkor számunkra is megszűnik a létezni a lehetetlen, ezért már nem tudjuk, nem érdekel, hogy „lehetetlen”, hanem megcsináljuk. Enélkül a kitartás nélkül, enélkül a szilárd meggyőződés nélkül, amint már az elején mondtam, nem érnénk célhoz, mi több, el sem érnénk a versenyig.

Isten figyeli a mi kitartásunkat, és ha figyelmesek vagyunk, észrevehetjük jelzéseit, amint az a következő történetből is kiderül:

Történet:

Egyik reggel a szokásos kocogásom közben egy liba csatlakozott hozzám. Meg is lepődtem, hogyan kóborolhat ott egy liba. Már igen rövid szakasz volt hátra, mikor elkezdett rám gágogni és sziszegni. Az utolsó pár méteren már kergetett. Máskor mindig lassan vonszoltam magam a kocogás végére, ez alkalommal viszont sprinttel fejeztem be.
Még ma is mosolygok, amikor eszembe jut, ahogy a liba próbált engem megfélemlíteni. Hagyhattam volna, hogy ez a rikoltozó szárnyas eltérítsen az útirányomtól. Ehelyett azonban úgy döntöttem, hogy továbbfutok, egészen a célig. Ebben az esetben éppen ez a rikoltozó liba adta meg nekem azt a kis lökést, amire szükség volt, hogy elérjem a célom.
Isten is felhasználja életünkben a kihívásokat, hogy elérjük vele célunkat. Tanár vagyok, és volt egyszer egy nagy kihívást jelentő tanítványom. Amikor az iskolaév befejeződött, egy cédulát csúsztatott az asztalomra: "Köszönöm, hogy nem adta fel". Isten ezzel erősítette meg bennem a tanítás iránti vágyat, és képessé tett, hogy problémás fiatalokat taníthassak. Minden akadály segíthet előrejutnunk a lelki életünkben.

Amit Pál apostol így mond: „Ama nemes harcot megharcoltam”, az sem pusztán egy eredmény, hanem kitartásának, hitének, bizodalmának eredménye. Kitartott és mindvégig hűséges maradt ahhoz, amit célként tűzött ki.

Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, a kik vágyva várják az ő megjelenését.

Pál apostol, futása után nem maradt jutalom, fizetség nélkül. Eltétetett neki az Igazság koronája. A kitartás elnyeri méltó gyümölcsét.

Isten, az Igaz Bíró,  a mi kitartó munkánkat is szeretné „ama napon” megkoronázni.

Imádkozzunk, hogy mutassa meg azt a célt életünkben, amihez hittel, belé vetett bizalommal, reménységgel és Tőle nyert kitartással közeledhetünk, kitartásunkért cserébe pedig hadd adhassa nekünk az igazság koronáját.

Ne féljünk, mert a félelem a gonosz lélektől van. A bizalom, a remény, a hit, az van Istentől. Isten lelke a szeretet, a bizalom, a hit, a kibontakozás, a győzelem lelke.

"Akit az ÚR szeret...

...annak álmában is ad eleget." (Zsolt 127,2)

Már nagyon rég vágyakoztam arra, megtudjam, mit is jelent életemre nézve az alázat. Nem voltam tisztában azzal, miként tudnám életemben gyakorolni. A Biblián keresztül nem éreztem személyre szólóan semmit, ami ebben a kérdésben eligazított volna, éppen ezért nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ilyen fontos kérdésben, ami életemet érinti, magamra vagyok utalva. Kértem Istent, mutassa meg az alázatos élet útját. Ez volt az előzménye annak, amit a következő sorokban fogok leírni:

Néhány nappal ezelőtt felötlött bennem az a gondolat, hogy van egy plusz párnám a szekrényemben, amit nem használtam tél óta. Úgy éreztem szükségét, hogy a jelenleg használt kisebb párna mellé tegyem, s úgy aludjak. Nem volt tudatos döntés, nem is értettem a lényegét. Nem értettem, miért kell nekem egy plusz párna az ágyamba. Tegnapig nem volt világos ez a gesztus, de a párna továbbra is ott volt. Tegnap este az esti csendesség alkalmával, ahogy a párnákat figyeltem-  jutott eszembe az, amikor egyik Karácsony este plusz teríték jelent meg az ünnepi asztalon. Akkor azt döntöttük el a családdal, vendégül látjuk Krisztust is a vacsorára. A felelevenített emlék magyarázatot adott a jelenlegi helyzetre is: vendégül kell látnom Krisztust.
Ilyen érzések közepette folytattam az esti csendességet, most már eldöntve, hogy bennebb megyek a falhoz közel a kisebb párnára, az ágy nagyobb részét pedig szabadon kell hagynom a Vendégnek!

Ma vizsga és ebéd után úgy döntöttem, pihenek, alszom egyet. Másfél órát pihentem nagyjából. Amikor az ébresztőórám csengésére ébredtem, azonnal le szerettem volna ülni és lejegyezni azt az érzést, ami bennem volt. Mivel azonban egyéb dolgom volt, igyekeztem nem elfelejteni a látott álmot.

Az utolsó képek, amire emlékszem, ezek:

Egy hegyen mentem felfelé és elégedetlenkedtem, mert nem tudtam merre kell mennem. Ahogy az utat kerestem felfelé, egy fehér gyolcsba öltözött, magas de nagyjából átlátszó emberalakot láttam magam előtt lebegve haladni felfelé. Egy jóságos, szeretettel teli hangot hallottam, amint ezt mondja:
"Én előtted megyek. Ne félj!"

Hiszem, URam, hogy előttem jársz, mert Te vagy az ÚT, az IGAZSÁG és az ÉLET.

" Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől féljek? Az Úr az én életemnek erőssége: kitől remegjek?" (Zsolt 27,1)

Ámen.

Este közös csendesség után elmeséltem ezeket egyik testvéremnek. Azt ajánlotta, nézzem meg, mik lesznek azok az Igék, amelyekkel találkozom a napokban.

Az Igék jegyzéke:

* Kedd: Jakab 5,8: Legyetek tehát ti is türelemmel, és erősítsétek meg szíveteket, mert az ÚR eljövetele közel van.

Istenünk vár....

Szemüvegként használva Istent, mindenhol csak vele találkozhat az ember. Ezzel magam is így vagyok egy ideje. Nem mindig vagyok így, de néha igen. Egy lelkiekkel telített eseménnyel mindenképpen. Ha megtapasztalok valamit, ami lélekkel kapcsolatos, azonnal Isten jut eszembe róla. Így történt ezzel a képpel kapcsolatban is. Emelkedett hangulatban ültem és néztem magam elé egy fárasztó de unalmas nap után. Ültem és néztem csak magam elé, mint egy robot. Aztán, .... megtörtént a csoda. 

Megláttam ezt a képet és eszembe jutott a küldetésem. Én a nagymama helyére Istent gondoltam, aki harcol az emberekért, aki szurkol nekik, s aki arra gondol, mennyire hiányoznak neki az övéi, akiket teljes odaadással szeret. (Jn 3,16)

Ebben pedig a missziót ott látom, hogy nekünk kell lámpásoknak lennünk, akik elvezetjük az embereket Istenhez, mert ő nagyon várja már az övéit!!!! 

Istenem, add meg nekem, hogy lámpásod legyek, hogy teljes szívvel énekelhessem azt az őszinte gyerekdalt: Kicsiny kis fényemmel / Világítani fogok.

A gyerekdal is kifejti. Ne csak lámpásod legyek, Uram, hanem legyek az, aki világít is. Világít, azzal a Fénnyel, amivel te jöttél közénk, ami elvezet az örök életre. Ámen.

Tedd jobbá? - " Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem."

"Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem."(Jn 3,30)

Kedves Olvasóim,

Bizonyára bennetek is megfogalmazódott már az a kérdés, amire most ezzel a bejegyzéssel próbálok választ adni: Miért az a címe a blognak, ami? Miért Tedd jobbá!? Bizony, eltelt egy kis idő, amíg sikerült magamnak is megválaszolni ezt a kérdést. Tulajdonképpen életcélom volt jobbátenni a világot, addig, amíg rá nem ismertem arra, hogy mit is jelent ez az egész. Megváltani, megváltoztatni a világot? Isten annyira szerette ezt a bűnökben megfeneklett világot, hogy elküldte Fiát, Jézus Krisztust, hogy testet öltsön az ige. Krisztus óta Nagypéntektől megváltott világban élünk. Krisztus fizette az emberiség összes bűneinek árát szent vérének kiontása révén. Az Ószövetségben olvashatunk különböző vétekért, bűnökért való áldozatbemutatásokról, de tudhatjuk, Isten ezekben az áldozatokban nem gyönyörködött. Isten tehát elküldte Fiát a világ megváltására. Egyedül az Ő áldozata volt az, amire Isten azt mondhatta: Nem számítom be többé vétküket.
Ezt a gondolatbeli kitérőt azért is tettem, hogy érthetővé váljon nem csak magam számára, hanem mindannyiótok előtt is, a világot megváltották.

Isten teremtett világa tökéletességről árulkodik. A tökéletest hogyan tegyem tehát jobbá? Ha jobbá nem is, de érezhetővé és elérhetővé tehetem az emberek előtt. Azzal, ha beszélek arról, hogy ez így van rendjén, azzal, ha aszerint élek, amit beszélek, vidáman, mert tökéletes világban élek, amit Isten adott nekem élettérül, azért, hogy ott és akkor, amikor azt a földet taposom és annak gyümölcsét fogyasztom, lássam a tökéletességet... de ne csak lássam, hirdessem is!

" Legközelebb, amikor olyan naplementét látsz, amitől eláll a lélegzeted, vagy olyan virágot pillantasz meg, amitől eláll a szavad, csak maradj úgy. Ne mondj semmit. Hallgasd, amint az Úr a füledbe súgja: „Tetszik? Csak érted alkottam! " 

(Max Lucado)

Mi a valós feladatom tehát földi életemmel? Lehetne ez: Magam köré gyűjtök ezreket és hirdetem, hogy együtt jobbá tehetjük a világot! Plakátolhatnék, hogy együtt képesek leszünk...

Ezt tehetném. Tehetném, de nem teszem. Nem teszem, mert ez ellenemond annak, ami van a világban. Isten tévedhetetlensége ellen szólnának reformer gondolataim. Ma kaptam a felismerést, hogy nem ez a feladatom. A feladatom az, hogy megtanuljam annak a módját, hogy úgy éljek, úgy gondolkodjam, úgy beszéljek Isten teremtett világáról, mint ami tökéletesen van megteremtve, tehát egyszersmind rányitva az emberek szemét arra, hogy tökéletes világban élünk.

 Ha így teszem, Isten lehet a középpontban és róla szólhat életem.

"Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem" - mondja János. János céljában most ismerjük fel önmagunkat is. Nem én vagyok a Messiás, a felkent, a Megváltó, hanem jöttem, hogy tanúbizonyságot tegyek róla. Nem én változtatom meg a helyzetet, hanem én csak rávilágítok arra, hogy Krisztus előbb cselekedett a világ felől.

 Észrevetted te is? Az eredmény még a nézőpontváltás után is maradt a régi: A világ jobbá lesz.

 Hirdesd te is Testvérem Isten csodálatos voltát egész földi valóddal, oly módon, hogy rajtad keresztül látszódjék Isten csodálatos volta, ily módon alávetve magunkat a jánosi tervnek: "Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem." Ámen.

A menekülés útja

Két koldus

Két koldus lakott az egyik falu mellett. Az egyikük vak volt, a másiknak nem volt lába.

Egy napon kigyulladt a falu melletti erdő, amelyben éltek.

A koldusok természetesen vetélytársak voltak szüntelen haragban álltak egymással. Ellenségek voltak nem barátok.

Amikor az erdő kigyulladt, a két koldus elgondolkozott egy pillanatra. Ellenségek voltak, még csak nem is beszéltek egymással , de ez most vészhelyzet volt.

A vak ember azt mondta a másiknak, akinek nem volt lába.

- Egyetlen módon menekülhetünk meg, ha felülsz a vállamra, te használod az én lábamat, én pedig a te szemedet.

Ez az egyetlen útja a menekülésnek.

 A világban baj van. A világ bajban van. Válságos időket élünk és mindenki egyedül próbálkozik valamilyen áthidaló megoldással. Mindenki látja a helyzetet, amiben élünk, s mindenki tudja, hogy ránk vár a feladat változtatni a dolgok ezen menetén. Az egymás sarkát irgalmatlanul mardosó embertömeg nem lát túl a helyzeten. Nem lát túl a helyzeten a globális tudat miatt. A globális tudat annak eredménye, amit többen egyidőben hangsúlyoznak. A világgal kapcsolatos globális tudat pedig azt mondja, szenvedünk. Szenvedünk, mert nincs pénz, szenvedünk, mert nem kapjuk meg azt, amire annyira áhítozunk. Ezeket ma már elfogadjuk és azt mondjuk, ilyen lett az élet.
 
Nem vagyok én nagy ember, aki megoldást tud adni ilyen helyzetre, de egy dolgot már az őseinktől tudok: mindenben számítottak egymásra. Bármi volt, közös erővel megoldották. Kaláka. Összefogtak és ebben nagy erő volt, és ez is, ha meggondoljuk, bár jobb fajta, mégis globális tudat. Őseink tudták a receptet: mindent közösen, hisz bízhatok a szomszédomban. Nincs nekem mindenem meg ahhoz, hogy elérjem, amit szeretnék, de az a kis plusz ott a szomszédomnál, ott a barátomnál, s most neki úgy sincs arra szüksége, biztosan kölcsönadja. 
Az idő azóta eltelt, a globális tudatnak ezen jobbik formája mégis ott van minden emberi szívben, tudjuk a receptet. 

Itt van rád és rám szükség, testvér! Éljünk úgy, hogy életünkön át tudjunk az a változás lenni, amelyet a világban tapasztalni szeretnénk. Mutassuk meg, van még szeretet! Tegyük félre a múlt sérelmeit és építsük újra a Földet! Kezdje mindenki abban a kis körben, amit a Jóisten rábízott: család, baráti kör, munkaközösség, gyülekezet. Isten minket így segéljen!

Győzd le önmagad, nyerj meg másokat!

Néhány évvel ezelőtt az egyik paraolimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához.

A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében.

A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni.
A többi 8 versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett, majd mindenki megállt és visszafordult.
Mindegyikük!
Az egyik down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát.
Aztán mind a 9-en összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak.
Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet.
Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem.
Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani.

Öt dolog, amit megbánunk halálunk előtt

Egy ausztrál nővér, miközben halálos betegeket ápolt, feljegyezte, mit bánnak meg halálos ágyukon. A leggyakoribb haldoklói megbánásokról könyv is készült, néhányat pedig a Guardian is lehozott.

Bronnie Ware ausztrál nővér több évig dolgozott palliatív ellátást – a már nem gyógyítható betegek szenvedéseinek megkönnyítését – nyújtó intézetben, és főleg olyan betegekkel került kapcsolatba, akiknek már csak néhány hetük volt hátra.
A nővér blogban írta le tapasztalatait, ami most könyv formájában – The Top Five Regrets of the Dying (Az öt leggyakoribb dolog, amit a haldoklók megbánnak) – is megjelenik. Úgy véli, mások is tanulhatnak ezekből az életvégi bölcsességekből, mert bámulatos az a tisztánlátás, ami a haldokló betegeknél tapasztalható.
Elgondolkodtató az is, hogy amikor megkérdezte betegeit, mit bántak meg addigi életükben, szinte ugyanazok a mondatok hangzottak el. Mint például az, hogy bárcsak kevesebbet dolgoztak volna, vagy jobban kifejezték volna érzéseiket. Íme, az öt leggyakoribb megbánás, miközben eljátszhatunk a gondolattal, mi mit bánnánk meg, ha ez lenne életünk utolsó napja.

"Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, és nem azt, amit mások elvártak tőlem."

Ez volt a leggyakoribb megbánás. Amikor az emberek visszatekintenek életükre, a fontosabb állomásokra, rájönnek, még álmaik felét sem sikerült valóra váltaniuk. A legtöbb embernek abban a tudatban kell búcsúznia a földi léttől, hogy a be nem teljesült álmokért egyszerűen ők maguk okolhatók, mert nem harcoltak értük kitartóan.
"Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat."

Valamennyi férfi beteg szájából elhagzott ez a mondat. A napi hajtás miatt nem maradt elég idő sem a gyerekekre, sem a feleségre. A legszomorúbb – az ápolónő  szerint –, hogy női betegektől is hallott ilyet, pedig idősebb generációról lévén szó, ők még nemigen voltak családfenntartók.
"Bárcsak lett volna bátorságom kimutatni az érzelmeimet."
Sok ember azért fojtja vissza érzelmeit, mert így könnyebb megőrizni a békességet. Az eredmény azonban közel sem vigasztaló, óvatos viselkedésükkel  középszerűek maradtak, nem teljesedtek ki, nem váltak olyanná, amire igazából képesek lettek volna. Sőt, az sem kizárt, hogy számos betegséget a kereserűség és a bosszankodás váltott ki.

"Bárcsak szorosabb kapcsolatot ápoltam volna barátaimmal."
Szintén valamennyi haldokló említést tett erről. Úgy tűnik, a baráti kapcsolatok is reálisabban ítéltetnek meg egy életvégi számvetésnél: a betegek elmúlt életükre visszatekintve rájöttek, a baráti kapcsolatainkra is nagyobb figyelmet kellett volna fordítaniuk.
"Bárcsak boldogabb lettem volna."
Sokan halálukig nem jöttek rá, hogy a boldogság megélése saját döntésük is. Szokásokat, magukkal hozott mintákat követtek, miközben élhettek volna kicsapongóbb életet is. Noha az előbbi kényelmesebbnek tűnhet, többet kapunk mi magunk is, ha több teret engedünk a lazaságnak, a felhőtlen nevetésnek.

Forrás: hvg.hu

" Nem ti választottatok engem..."

Alapige: János 15,16

Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon; hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek.

Kedves Testvérek! A leggyakoribb kérdések egyike, amely az emberi lélek mélységéből feltör, ez: mi értelme, mi haszna van az életünknek? Nemcsak sokat szenvedett, életunt öregek, hanem egyre több fiatal is úgy látja, hogy ennek a földi létnek semmi célja nincs. Születtünk, táplálkozunk, dolgozunk, szeretünk, tovább plántáljuk az életet, aztán jön az öregség, a testi-lelki bajok sokasága, s végül mindent elnyel a halál. Amit szorgalommal, munkával szereztünk, abból semmit sem vihetünk magunkkal a sírba... Akkor mire volt jó az a lét, amely nem különbözik az állati élettől?

Bizonyára a tanítványok lelkében is felmerültek ezek a kérdések. Jézus korában is több gondolkodó, bölcselő, filozófus élt; ezek is kutatták az emberi lét nagy titkát. A tizenkettő között voltak, akik már Keresztelő János prédikálását is hallgatták. De a lét végső kérdéseire nála sem találtak választ. Ezért aztán Jézushoz mentek, az Általa tett isteni jeleket csodálták, s Benne keresték saját életük célját, hasznát, eredményét is. Talán bennük is felmerült a Keresztelő János-i kérdés: Te vagy-é az eljövendő, vagy mást várjunk? Jól választottunk-e, amikor úgy döntöttünk, hogy a Názáreti Mester nyomán akarunk járni?

Jézus megértette mind a kimondott, mind a kimondatlan kételyeket. A felolvasott igében választ ad az egykori tanítványoknak, de válaszol nekem, ma élő tanítványnak is. Négy dolgot mond eligazításul és vigasztalásul: a) Nem én választottam őt, hanem ő választott engem. Az életem ezért nem öncélú, hanem rendeltetés, b) Jézus kegyelmi kiválasztásának a célja: elmenni oda, ahová ő küld; tenni azt, amit ő parancsol, c) Szolgáló életem eredménye: gyümölcstermés a Teremtő Isten dicsőségére. És végül: d) Az ilyen céltudatos élet nagy ígérettel bír: a termett gyümölcs nem rothad meg, hanem megmarad. Ezen a céltudatos életúton is lesznek szükségeim, de Jézus azt ígéri, hogy bármit kérhetek az Atyától az ő nevében, azt ő megadja nekem. Halljuk hát részletesen Jézus kijelentését, parancsát és az igéből felénk hangzó drága ígéretét.

1. Sok hívő ember is tévedésbe esik, amikor azt gondolja, hogy ő döntött Jézus mellett. Néha még dicsekszik is ezzel: „amióta átadtam életemet az Úrnak...”, stb. Holott a valóság az, hogy mielőtt én döntöttem volna, Isten a Jézus Krisztusban már döntött felőlem. Ezt a titokzatos végzést nevezzük eleveelrendelésnek, közismert latin szóval predestinációnak. Gyermek-keresztelési gyakorlatunk azt mutatja: a szülők, keresztszülők, a család elfogadja, hogy Isten már döntött a gyermek felől: Jézusért, az egyszülött Fiúért gyermekévé fogadta azt. Aki felnőttként keresztelkedik meg, az maga választ. Aki hálát ad azért, hogy őt kisgyermekként már megkeresztelték, az hittel elfogadja, hogy Isten választotta őt. Olyan szépen fejezi ki ezt a tényt egyik Jézusról szóló énekünk: „Nem éltem még a föld színén/ Te értem megszülettél,/ Még rólad mit sem tudtam én / Tulajdonoddá tettél...”. Örülj, Testvérem, hogy téged is elválasztott az Úr; nem biológiai véletlen következtében élsz, hanem a földi és az örök életed egyaránt Isten kegyelmes rendelése!

2. Ennek az isteni kiválasztásnak határozott célja van. Jézus ezt mondja: „...én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek...” Az Úrral való személyes közösségből következik a küldetés. Ha életem Isten rendelése, ha ő választott engem, akkor ennek a kiválasztásnak egy bizonyos Istentől akart célja van. Jézus erről csak ennyit mond: „...hogy ti elmenjetek”. A keresztyén élet, a tanítványi élet nem tétlenség, nem vegetálás, hanem szüntelen tevékenység. Az első 12 tanítvány azt a parancsot kapta, hogy „elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népeket...” (Mt 28,19). Ma így mondanánk: ők a külmisszió végzésére kaptak parancsot. Az ApCsel mondja el ennek a küldetésnek, missziói szolgálatnak kezdeti nagy lépéseit és eredményeit: egy nemzedék alatt a távoli Palesztinától Rómáig, a Birodalom fővárosáig, gyakorlatilag az akkor ismert világ végső határáig elterjedt az evangélium.

Azóta, úgy tudjuk, keresztyén világban élünk. De sajnos, ez távolról sem igaz. Sok megkeresztelt szülő nem keresztelteti meg a gyermekeit. Sok régente imádkozó, templombajáró ember elszokott az imádkozástól, templomba csak akkor megy, ha közvetlenül érdekelt: egy keresztelés, konfirmáció, házasságkötés megáldása, vagy éppen temetés alkalmával. Mi sajnos, egy nemkeresztyén világban élünk. Korunkról sokan úgy beszélnek, mint posztkrisztiánus, azaz keresztyénség utáni korról. Most van igazán nagy jelentősége annak, hogy a mai tanítványok kimozduljanak és elmenjenek. Nem távoli szigetekre, hogy ott hirdessék a Krisztust. Talán csak a mindennapi munkájukba, családjuk, barátaik körébe, – de a Krisztus evangéliumával. Ma nem annyira külmisszionáriusokra, mint inkább belmissziót végzőkre van szükség. Hirdetni a megváltást a szenvedélybetegeknek: alkoholistáknak, drogosoknak, a szex megszállottjainak; azoknak, akiknek a pénz, a kényelem, a vagyon, a hatalom az istenük… Itt van reád is szükség, Testvérem!

3. Az egykori tanítványok megtették, amit Urunk parancsolt. Elmentek oda, ahová Krisztus küldötte őket. Emberi természetük néha másfelé vonta volna, – de nem engedte őket a Lélek. Több esetben nem szívesen mentek oda, ahová Krisztus rendelése szólt, – de kényszerítette őket a Lélek. Az elválasztott és szolgálatra rendelt hívő nem tehet másként. Élete engedelmes szolgálat. S e szolgálat eredménye: a gyümölcstermés.

Az evangélium több példázatban szemlélteti, hogy Isten a Gazda. Ő plántálja, ülteti, gondozza kertjében a gyümölcsfát. Jogos az a váradalom, hogy az a fa gyümölcsöt teremjen. Amelyik fa nem ezt teszi, azt kivágják és a tűzre vetik. Milyen fák vagyunk mi Isten kertjében? Megtermi-e az életünk a Lélek gyümölcsét? A Lélek gyümölcsei ezek: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Ez a rohanó világ, az egymás sarkát irgalmatlanul taposó embertömeg ezeket nem ismeri. A te meg az én küldetésem az, hogy életünkön át mások is megismerjék a gyümölcstermő élet boldogságát.

4. Jézus azt ígéri azoknak, akiket szolgálatra és gyümölcstermésre választott és rendelt, hogy életük gyümölcse megmarad. Nagyon sokan úgy vélik, hogy földi életükben valami maradandót alkottak. Sokan hadvezérként, tudósként, felfedezőként írták be nevüket a t0örténelembe. Mások írói, művészi sikereik által … Mindezt semmiképpen sem szeretnénk lekicsinyelni. De kérdezzük: maradandó gyümölcsre tettek szert? Nem valószínű. Minden emberi nagyság után valaki új következik. A ma ünnepelt sztárokat holnap mások szorítják ki a köztudatból. Egyetlen maradandó gyümölcs van: ha valaki lelket ment meg a kárhozattól, az örök haláltól; és ez a gyümölcs nem rothad meg, nem lesz elfeledetté sem ebben, sem a következendő világban.

Azt mondottuk, hogy az ilyen szolgáló, gyümölcsöt termő életnek is vannak szükségei. Természetes: a fát öntözni, metszeni, gondozni kell ahhoz, hogy sok és jó gyümölcsöt hozzon. A hívő, engedelmes élet is naponként rászorul Isten gondviselésére. Nos, Jézus erre is gondolt. Így bíztatta elválasztott és szolgálatra rendelt követőit. „...akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek”. Ennél többet, értékesebbet, nagyobbat senki soha nem adhat embernek. Ha megfáradtál a szolgálatban: imádkozzál. Ha kétségeid vannak: vidd imádban az Úr elé. Ha fogytán az erőd: kérheted Tőle az erő megújulását … és mindezt megkapod. – Utad végére csak egy kérdésed marad: Érdemes volt-e Jézus rendelését elfogadnod és az ő szolgálatába állanod? A felelet az előttünk járt tanítványok életpéldájában van: egyedül ezt érdemes. Csak így nyer értelmet, tartalmat az élet: Jézusunk küldetését beteljesíteni. És akkor nem éltünk hiába. Urunk kegyelmesen döntött felőlünk, s mi ezt a döntést hálás szívvel elfogadtuk, rendeltetésünket betöltöttük. Az eredmény pedig? Mienk volt az élni érdemes földi lét és mienk az örökélet. Ámen.