Két koldus lakott az egyik falu mellett. Az egyikük vak volt, a másiknak nem volt lába.
Egy napon kigyulladt a falu melletti erdő, amelyben éltek.
A koldusok természetesen vetélytársak voltak szüntelen haragban álltak egymással. Ellenségek voltak nem barátok.
Amikor az erdő kigyulladt, a két koldus elgondolkozott egy pillanatra. Ellenségek voltak, még csak nem is beszéltek egymással , de ez most vészhelyzet volt.
A vak ember azt mondta a másiknak, akinek nem volt lába.
- Egyetlen módon menekülhetünk meg, ha felülsz a vállamra, te használod az én lábamat, én pedig a te szemedet.
Ez az egyetlen útja a menekülésnek.
A világban baj van. A világ bajban van. Válságos időket élünk és mindenki egyedül próbálkozik valamilyen áthidaló megoldással. Mindenki látja a helyzetet, amiben élünk, s mindenki tudja, hogy ránk vár a feladat változtatni a dolgok ezen menetén. Az egymás sarkát irgalmatlanul mardosó embertömeg nem lát túl a helyzeten. Nem lát túl a helyzeten a globális tudat miatt. A globális tudat annak eredménye, amit többen egyidőben hangsúlyoznak. A világgal kapcsolatos globális tudat pedig azt mondja, szenvedünk. Szenvedünk, mert nincs pénz, szenvedünk, mert nem kapjuk meg azt, amire annyira áhítozunk. Ezeket ma már elfogadjuk és azt mondjuk, ilyen lett az élet.
Nem vagyok én nagy ember, aki megoldást tud adni ilyen helyzetre, de egy dolgot már az őseinktől tudok: mindenben számítottak egymásra. Bármi volt, közös erővel megoldották. Kaláka. Összefogtak és ebben nagy erő volt, és ez is, ha meggondoljuk, bár jobb fajta, mégis globális tudat. Őseink tudták a receptet: mindent közösen, hisz bízhatok a szomszédomban. Nincs nekem mindenem meg ahhoz, hogy elérjem, amit szeretnék, de az a kis plusz ott a szomszédomnál, ott a barátomnál, s most neki úgy sincs arra szüksége, biztosan kölcsönadja.
Az idő azóta eltelt, a globális tudatnak ezen jobbik formája mégis ott van minden emberi szívben, tudjuk a receptet.
Itt van rád és rám szükség, testvér! Éljünk úgy, hogy életünkön át tudjunk az a változás lenni, amelyet a világban tapasztalni szeretnénk. Mutassuk meg, van még szeretet! Tegyük félre a múlt sérelmeit és építsük újra a Földet! Kezdje mindenki abban a kis körben, amit a Jóisten rábízott: család, baráti kör, munkaközösség, gyülekezet. Isten minket így segéljen!
Igy kellene mindenki tegyen, hogy mindenki akarja a változást, hogy mindenki tegyen ezért ott ahol él, és akkor a sok kicsi sokra menne. Csak a legtöbben azt mondják, hogy nem tudják megváltoztatni a világot, mert egyedül nem tudják. De ugyanakkor senki sem várja el senkitől, hogy egyedül változtassa meg a világot, hiszen az embertelen feladat lenne, és senki sem kivánhatja ezt a másiknak, ugyanakkor továbbá éppen azért társadalom a társadalom, hogy az emberek összefogva, közös terheket viselve megváltoztassák a világot. Meg lehet tenni azt is, hogy mindig mindenki az anyagi javakért, majd a családalapitásért futkorászik össze-visssza (:)), de úgy nem lesz sohasem jobb világ, csak futkározo emberek, akik csak a családalapitásért futkorásznak, a legrosszabb esetben emberekből farkasokká válva, elkülönülve az emberiség igazi feladatától, bemagyarázva azt, hogy csak a családalapitás az élet értelme. Tulajdonképpen ez az élet értelme, a szeretet mellett, vagyishogy az ember a Szeretet segitségével családot alapitson, de lehet kisebb családot alapitani úgy is (sőt), hogy az ember közben az Emberiség nagy Családját is alapitja, dolgozik rajta, megtesz érte mindent, az erejéhez, lehetőségeihez képest.
VálaszTörlés