"Néki növekednie kell, nékem pedig…"

Alapige: János 3,30

Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom.

Bibliaolvasás: János 3,22-36

Ebben a mondásban az a legfeltűnőbb, hogy nincs benne semmi szomorúság, semmi rezignáció, semmi lemondás, kénytelen-kelletlen beletörődés a változhatatlan helyzetbe, – hanem éppen ellenkezőleg! Csupa öröm és boldogság csendül János szavában, amikor ezt mondja: Néki növekednie kell, nékem pedig alábbszállanom. A közvetlen megelőző versben egyenesen mennyegzői örvendezésről és a vőlegény hangja fölötti örvendezve örülésről van szó. És ez az, ami éppen nem magától értetődő. Mert az ember, amikor azt konstatálja, hogy neki alább kell szállnia valaki mással szemben, akkor ennek rendszerint nem szokott, mert nem tud „örvendezve örülni”!        

Itt árról van szó, hogy Keresztelő János tanítványai méltatlankodva hoz­zák a hírt Mesterüknek: „Mester! A ki veled vala a Jordánon túl, a kiről, te bizonyságot tettél, ímé az keresztel, és hozzá megy mindenki.” (26. vers) Nehezen bírják elviselni a tanítványok mesterüknek ezt az egyre fokozódó háttérbe szorulását. Lám: azelőtt mindenki Keresztelő Jánoshoz ment, most meg egyszerre faképnél hagyják őt az emberek, és mindenki ama másik után megy. Mi sem természetesebb, mint hogy bosszantja és idegesíti ez a tanítványokat. Fölöttébb érthető! Hát minket talán nem idegesít, amikor el­kezdődik az „alászállás” az életünkben? Semmi nincs a világon, ami annyira természetünk ellenére való volna, mint az alászállás. Alászállni va­lami magaslatról, például egy úgynevezett magas lóról, lelépni a színről, le­tűnni, és nem tündökölni már úgy, mint valamikor régen.

Ma nagyon sok emberrel taníttatja meg az Isten, mit jelent alábbszállni, – azután ha nem tanulta meg még eléggé, akkor még alábbszállni, majd megint még alábbszállni! – De hát mi öröm van ebben, kérdezhetné valaki? Bizony magában véve semmi. Van tragikus alászállás is. Vannak, akik nem is bírják ki: összeroppannak alatta, belehalnak, vagy öngyilkosok lesznek miatta!

Ha csak így mondaná Keresztelő János: Nékem alább kell szállanom, akkor ez a kell az emberi sors kegyetlenségét, nyomorúságát, tragikumát fejezné ki. De nem így mondja, hanem így: „Néki növekednie kell, nékem pedig alábbszállnom.” (30. vers) És így már egészen más! Így már van értelme az alábbszállásnak! Azért kell alábbszállnom, hogy Ő növekedjék! És ekkor nem fájdalmas az alábbszállás! Sőt, örvendetes, ha Ő, Krisztus, növekedik általa. És ha egyszer valaki észreveszi, hogy kezd növekedni előtte Krisztus, akkor boldogan állapítja meg azt is, hogy ez minden alászállást megért!

Olyan természetes dolog ez Testvéreim. Amíg túl jó dolga van valakinek, olyan kicsi Krisztusa van, hogy nem megy vele semmire! Ám amint kezdi megalázni Isten az embert, kezdi alászállítani, egyre hatalmasabbá válik el­őtte az Úr! Kevés olyan tiszta öröm van, mint az ilyen alászállás öröme. Láttam már embereket, akik nagyon boldogan tudtak hálát adni érte!

Testvér, ha te csak az alábbszállást látod, akkor van mit siratnod, és amíg az alászállást látod csupán, akkor mindig csak siratnivalód van. Az is lehet, hogy Isten az egyházunkat még alább szállítja. Isten most ezt a programot szabta – úgy látszik – egyházunk elé: „Néki növekednie kell, nékem pedig alábbszállnom!” Nem az egyház ellen teszi ám ezt az Úr, hanem az Ő egy­háza érdekében! El tudod-e fogadni ezt a Keresztelő János örömével?! Nem úgy, mint büntetést, hanem mint kegyelmet?!

Tegyük most egészen személyessé ezt a kérdést: Néked magadnak mek­kora Krisztusod van? Furcsán hangzik a kérdés, mert hiszen Krisztus ak­kora, amekkora. És mégis úgy van, hogy néha nagyon kicsiny a Krisztus egy ember életében! Picinyke kis helyecskét foglal el egy szívben, háttérbe szorul sok mindenféle más fontosabb személlyel és üggyel szemben, nem olyan nagy, hogy meg tudná tölteni a lelket egészen. Vagy igen? Úgy meg­telít téged a Krisztus, hogy nem fér be a gondolatodba, például semmi, ami a Sátántól való volna? – Ha kicsi a Krisztusod, azt jelenti, hogy nem nőtt túl rajtad, nem magasodott föléd lenyűgöző hatalommal, uralkodó fölén­nyel, Vagy igen? A te életedben ki a nagyobb: te, vagy Jézus? Kinek van több beleszólása abba, amit teszel: neked, vágyaidnak, vagy Krisztusnak? Kinek az indulatai feszülnek benned: a te saját tested, lelked indulatai-e, vagy a Krisztuséi? Mekkora Krisztusod van? – Nem kellene-e Néki növe­kednie, néked pedig alábbszállnod?! Nem arról van szó, hogy nem hiszel Benne, vagy nem jól hiszel Benne, sem nem arról, hogy nem szereted Őt eléggé. Nem! Lehet, hogy mindebben nincs hiba, hanem valami viszonyulásbeli hiba van közöttetek: nem jó az arány. Ő nem elég nagy, és te nem vagy elég kicsi!

Nagyon sok embernél ez a baj: azt hiszi, hogy tehet valamit Krisztussal, például meglátogathatja vasárnaponként a templomban, meghallgathatja, amit mond, elhallgattathatja, ha akarja például úgy, hogy becsukja a Bibli­áját, megszólíthatja imádságban, stb. Látod: ezért kell növekednie Krisztus­nak, mert itt végzetesen rossz az arány. Éppen megfordítva van a dolog! Ő látogathat meg téged, ha akar és úgy, ahogyan akar, lehet, hogy szenvedés­sel, csapással, lehet halk és szelíd szóval. – Ő hallgathatja meg, amit te mondasz, ha kegyelmesen rád figyel, feléd fordul. – Ő szólíthat meg téged bent a lelked mélyén, ha Szent Lelkével működni kezd benned! – Ő tehet veled azt, amit akar: üdvözíthet vagy elítélhet! Ő a Valaki, te a senki. Ő a minden, te a semmi, Ő a szent, te a bűnös. Ő az Isten, te az ember. Néki növekednie kell, néked pedig alábbszállnod!

De hát miként történhetik meg ez? – Egyszer autóval mentem Mátraházára. Gyöngyös felé haladva, messziről föltűnt a Mátra vonulata: erdélyiként - jelenték­telen kis emelkedés a látóhatár szélén. Azután amint közeledtünk hozzá, egyre nőtt a hegy. Gyöngyöst elhagyva egyre hatalmasabban emelkedett a magasba a hegyóriás és egyre parányibbá vált hozzá viszonyítva a magunk személye. Így van ez a Krisztussal is. Azért kicsi, mert távolról szemléli az ember! Eredj csak közelebb Hozzá, majd meglátod, mekkorát nő! Men­nél jobban megközelíted szent, titokzatos személyét, annál lenyügözőbbé válik fölötted dicsősége, hatalma, szeretete, kegyelme, egész valója! Ta­pasztalatból mondom: mennél jobban megismerem az Urat az Ő kijelenté­séből, mennél mélyebben, alaposabban belemerülök az Ő titkainak, a Szent írásnak a tanulmányozásába, annál nagyobbnak látom az én Uramat, Aki­nek „adatott minden hatalom mennyen és földön!” (Máté 28,18b)

Ezen ámuldozik Keresztelő János, amikor méltatlankodó tanítványainak ezt mondja: „A ki felülről jött, feljebb való mindenkinél. A ki a földről va­ló, földi az és földieket szól; a ki a mennyből jött, feljebb való mindenki­nél.” (31. vers) Lám: ezért nagyobb Krisztus minden földi hatalomnál, mert Ő felülről jött, a mennyből jött! Ő az egyedüli, aki felülről jött. Mindenki más a földről, való, a földiek közé tartozik, és ez, a származása, meg is határozza lényegét. Akármekkora bölcsességet hirdet is a Krisztuson kívül bárki más, az csak földi bölcsesség, – Ő azonban azt mondja, amit ott lá­tott és hallott, ahonnét jött: a mennyben!

Lényegileg más tehát Jézus, mint akár a legnagyobb ember is a világon. Mert egy emberi nagyság úgy jön létre, hogy alulról emelkedik fölfelé, de Jézus Krisztus nagysága éppen megfordított: fölülről hajlik alá. És ha akár­mekkora magaslatokba emelkedett is föl az ember a tudomány, vagy a ha­talom, vagy a művészet, vagy a technika szárnyain, akármilyen szédítő naggyá vált is: mindig érvényes reá a közmondás, hogy a fák nem nőnek az égig, – de Isten a Krisztusban igenis aláhajolt egészen a földig. És ha akármennyire istenítenének is egy embert, az nem válna istenné soha, de isten a Krisztusban emberré vált. Ezért nem is mérhető az Ő hatalma, nem hasonlítható az Ő nagysága semmi földi hatalomhoz és nagysághoz, mert Ő nem földi, hanem mennyei, – bár egészen olyan, mint az ember és mégis egészen más, mint az ember: Isten! Ostobán, képes beszéddel így mond­hatnám: Jézus Krisztus annyi, mint az örökkévaló Istennek a mennyből, onnét fölülről a földig, sőt a halálon át egészen a kárhozatig leérő része, darabja: személye.

És ha egyszer úgy igazán ott állok előtte és nézek föl Reá, szemlélve egyre növekvő nagyságát: tekintetem belevész a végtelenbe! Látom Őt azon a ponton, ahol a mennyből aláhajolva elérte a földet: a betlehemi já­szolban, majd egyre nagyobbnak látom Őt, amint nézek föl Reá a kereszt­re, még magasabbá válik szent alakja, amint kilép a húsvéti megnyílt sír­ból, egészen beleláthatatlanodik nagysága, amint nézek utána a menny felé. És mindez micsoda még ahhoz a hatalomhoz és dicsőséghez képest, amivel majd újra meg fog jelenni az ég felhőiben, mint a villámlás, amelyik ellát­szik napkelettől napnyugatig, amikor majd mindenki minden helyen egyszerre lesz kénytelen tudomásul venni azt, hogy: „A ki felülről jött, feljebb való mindenkinek” (31a vers).

Óh, Testvérem, nem tudom én azt elmondani, milyen nagy a Krisztus! De amikor lelki szemeimet megpróbálom végigfuttatni az Ő nagyságán, – amikor meggondolom, hogy az, Aki meghalt a bűneimért, Ő az, Akinél vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai, az, Akinek kezébe adott az Atya mindent (v.ö. 35. vers), Ő az, Aki megítéli a világot, az, Aki eljön majd az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel (v.ö. Máté 24,30) Ő az, Aki majd akkor eltöröl minden birodalmat, és minden hatalmat, és erőt, mert addig kell Néki uralkodnia, mígnem ellenségeit mind lábai alá veti (v.ö. 1Korintus 15,24-25), – amikor ezt így végiggondolom: fölrémlik valami abból a rettentő távlatból, amit Ézsaiás próféta így fejezett ki egyszer: „Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és ki­rálysága felett, hogy fölemelje és megerősítse azt jogosság és igazság által mostantól mindörökké.” (Ézsaiás 9,7)

Érzitek, hogy összecseng ezzel Keresztelő János vallomása: „Néki növe­kednie kell, nékem pedig alábbszállnom.” Figyeljük csak meg: sem a nö­vekedés, sem az alábbszállás nincs limitálva. Nem mondja meg, hogy med­dig, milyen mértékig kell folytatódnia ennek a növekedésnek, vagy alászállásnak? Vagyis, nincs határa sem az egyiknek, sem a másiknak! Tehát a másiknak sem! Nem lehet azt mondani, hogy most már elég mélyre száll­tam alá, most már jöjjön a felemelkedés. Mert ugye tapasztaltátok már azt, hogy minden nyomorúság, bukás, elesés akkor következik be a hívő ember életében, amikor én magam nagyon nagy vagyok, Krisztus pedig nem elég nagy az életemben? Ez pedig maga a kárhozat. Mert mit jelent ez? Azt, hogy a bűneit az ember maga akarja levezekelni, jóvátenni Krisztus nélkül, – problémáit maga akarja megoldani, Krisztus nélkül, – a halállal maga akar megküzdeni, Krisztus nélkül! Azt mondja az Ige erre: „a ki pedig nem enged a Fiú­nak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” (36b vers) De: „Aki hisz a Fiúban, örökélete van”! (36a vers) Vagyis, annak van örökéle­te, aki nagyon mélyről, a bűnbánat mélységéből tekint föl a nagyon magas­ról, a mennyből aláhajló Krisztusra, a Megváltóra!

„Néki növekednie kell, nékem pedig alábbszállnom”, most is, itt is! És milyen csodálatos, két egymással teljesen el­lentétes irány: Ő növekedik, én meg alábbszállok, s mégis ebből lesz az igazi, a boldog, az örökéletet adó találkozás! Ámen