A menekülés útja

Két koldus

Két koldus lakott az egyik falu mellett. Az egyikük vak volt, a másiknak nem volt lába.

Egy napon kigyulladt a falu melletti erdő, amelyben éltek.

A koldusok természetesen vetélytársak voltak szüntelen haragban álltak egymással. Ellenségek voltak nem barátok.

Amikor az erdő kigyulladt, a két koldus elgondolkozott egy pillanatra. Ellenségek voltak, még csak nem is beszéltek egymással , de ez most vészhelyzet volt.

A vak ember azt mondta a másiknak, akinek nem volt lába.

- Egyetlen módon menekülhetünk meg, ha felülsz a vállamra, te használod az én lábamat, én pedig a te szemedet.

Ez az egyetlen útja a menekülésnek.

 A világban baj van. A világ bajban van. Válságos időket élünk és mindenki egyedül próbálkozik valamilyen áthidaló megoldással. Mindenki látja a helyzetet, amiben élünk, s mindenki tudja, hogy ránk vár a feladat változtatni a dolgok ezen menetén. Az egymás sarkát irgalmatlanul mardosó embertömeg nem lát túl a helyzeten. Nem lát túl a helyzeten a globális tudat miatt. A globális tudat annak eredménye, amit többen egyidőben hangsúlyoznak. A világgal kapcsolatos globális tudat pedig azt mondja, szenvedünk. Szenvedünk, mert nincs pénz, szenvedünk, mert nem kapjuk meg azt, amire annyira áhítozunk. Ezeket ma már elfogadjuk és azt mondjuk, ilyen lett az élet.
 
Nem vagyok én nagy ember, aki megoldást tud adni ilyen helyzetre, de egy dolgot már az őseinktől tudok: mindenben számítottak egymásra. Bármi volt, közös erővel megoldották. Kaláka. Összefogtak és ebben nagy erő volt, és ez is, ha meggondoljuk, bár jobb fajta, mégis globális tudat. Őseink tudták a receptet: mindent közösen, hisz bízhatok a szomszédomban. Nincs nekem mindenem meg ahhoz, hogy elérjem, amit szeretnék, de az a kis plusz ott a szomszédomnál, ott a barátomnál, s most neki úgy sincs arra szüksége, biztosan kölcsönadja. 
Az idő azóta eltelt, a globális tudatnak ezen jobbik formája mégis ott van minden emberi szívben, tudjuk a receptet. 

Itt van rád és rám szükség, testvér! Éljünk úgy, hogy életünkön át tudjunk az a változás lenni, amelyet a világban tapasztalni szeretnénk. Mutassuk meg, van még szeretet! Tegyük félre a múlt sérelmeit és építsük újra a Földet! Kezdje mindenki abban a kis körben, amit a Jóisten rábízott: család, baráti kör, munkaközösség, gyülekezet. Isten minket így segéljen!

Győzd le önmagad, nyerj meg másokat!

Néhány évvel ezelőtt az egyik paraolimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához.

A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében.

A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni.
A többi 8 versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett, majd mindenki megállt és visszafordult.
Mindegyikük!
Az egyik down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát.
Aztán mind a 9-en összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak.
Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet.
Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem.
Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani.

Öt dolog, amit megbánunk halálunk előtt

Egy ausztrál nővér, miközben halálos betegeket ápolt, feljegyezte, mit bánnak meg halálos ágyukon. A leggyakoribb haldoklói megbánásokról könyv is készült, néhányat pedig a Guardian is lehozott.

Bronnie Ware ausztrál nővér több évig dolgozott palliatív ellátást – a már nem gyógyítható betegek szenvedéseinek megkönnyítését – nyújtó intézetben, és főleg olyan betegekkel került kapcsolatba, akiknek már csak néhány hetük volt hátra.
A nővér blogban írta le tapasztalatait, ami most könyv formájában – The Top Five Regrets of the Dying (Az öt leggyakoribb dolog, amit a haldoklók megbánnak) – is megjelenik. Úgy véli, mások is tanulhatnak ezekből az életvégi bölcsességekből, mert bámulatos az a tisztánlátás, ami a haldokló betegeknél tapasztalható.
Elgondolkodtató az is, hogy amikor megkérdezte betegeit, mit bántak meg addigi életükben, szinte ugyanazok a mondatok hangzottak el. Mint például az, hogy bárcsak kevesebbet dolgoztak volna, vagy jobban kifejezték volna érzéseiket. Íme, az öt leggyakoribb megbánás, miközben eljátszhatunk a gondolattal, mi mit bánnánk meg, ha ez lenne életünk utolsó napja.

"Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, és nem azt, amit mások elvártak tőlem."

Ez volt a leggyakoribb megbánás. Amikor az emberek visszatekintenek életükre, a fontosabb állomásokra, rájönnek, még álmaik felét sem sikerült valóra váltaniuk. A legtöbb embernek abban a tudatban kell búcsúznia a földi léttől, hogy a be nem teljesült álmokért egyszerűen ők maguk okolhatók, mert nem harcoltak értük kitartóan.
"Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat."

Valamennyi férfi beteg szájából elhagzott ez a mondat. A napi hajtás miatt nem maradt elég idő sem a gyerekekre, sem a feleségre. A legszomorúbb – az ápolónő  szerint –, hogy női betegektől is hallott ilyet, pedig idősebb generációról lévén szó, ők még nemigen voltak családfenntartók.
"Bárcsak lett volna bátorságom kimutatni az érzelmeimet."
Sok ember azért fojtja vissza érzelmeit, mert így könnyebb megőrizni a békességet. Az eredmény azonban közel sem vigasztaló, óvatos viselkedésükkel  középszerűek maradtak, nem teljesedtek ki, nem váltak olyanná, amire igazából képesek lettek volna. Sőt, az sem kizárt, hogy számos betegséget a kereserűség és a bosszankodás váltott ki.

"Bárcsak szorosabb kapcsolatot ápoltam volna barátaimmal."
Szintén valamennyi haldokló említést tett erről. Úgy tűnik, a baráti kapcsolatok is reálisabban ítéltetnek meg egy életvégi számvetésnél: a betegek elmúlt életükre visszatekintve rájöttek, a baráti kapcsolatainkra is nagyobb figyelmet kellett volna fordítaniuk.
"Bárcsak boldogabb lettem volna."
Sokan halálukig nem jöttek rá, hogy a boldogság megélése saját döntésük is. Szokásokat, magukkal hozott mintákat követtek, miközben élhettek volna kicsapongóbb életet is. Noha az előbbi kényelmesebbnek tűnhet, többet kapunk mi magunk is, ha több teret engedünk a lazaságnak, a felhőtlen nevetésnek.

Forrás: hvg.hu

" Nem ti választottatok engem..."

Alapige: János 15,16

Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon; hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek.

Kedves Testvérek! A leggyakoribb kérdések egyike, amely az emberi lélek mélységéből feltör, ez: mi értelme, mi haszna van az életünknek? Nemcsak sokat szenvedett, életunt öregek, hanem egyre több fiatal is úgy látja, hogy ennek a földi létnek semmi célja nincs. Születtünk, táplálkozunk, dolgozunk, szeretünk, tovább plántáljuk az életet, aztán jön az öregség, a testi-lelki bajok sokasága, s végül mindent elnyel a halál. Amit szorgalommal, munkával szereztünk, abból semmit sem vihetünk magunkkal a sírba... Akkor mire volt jó az a lét, amely nem különbözik az állati élettől?

Bizonyára a tanítványok lelkében is felmerültek ezek a kérdések. Jézus korában is több gondolkodó, bölcselő, filozófus élt; ezek is kutatták az emberi lét nagy titkát. A tizenkettő között voltak, akik már Keresztelő János prédikálását is hallgatták. De a lét végső kérdéseire nála sem találtak választ. Ezért aztán Jézushoz mentek, az Általa tett isteni jeleket csodálták, s Benne keresték saját életük célját, hasznát, eredményét is. Talán bennük is felmerült a Keresztelő János-i kérdés: Te vagy-é az eljövendő, vagy mást várjunk? Jól választottunk-e, amikor úgy döntöttünk, hogy a Názáreti Mester nyomán akarunk járni?

Jézus megértette mind a kimondott, mind a kimondatlan kételyeket. A felolvasott igében választ ad az egykori tanítványoknak, de válaszol nekem, ma élő tanítványnak is. Négy dolgot mond eligazításul és vigasztalásul: a) Nem én választottam őt, hanem ő választott engem. Az életem ezért nem öncélú, hanem rendeltetés, b) Jézus kegyelmi kiválasztásának a célja: elmenni oda, ahová ő küld; tenni azt, amit ő parancsol, c) Szolgáló életem eredménye: gyümölcstermés a Teremtő Isten dicsőségére. És végül: d) Az ilyen céltudatos élet nagy ígérettel bír: a termett gyümölcs nem rothad meg, hanem megmarad. Ezen a céltudatos életúton is lesznek szükségeim, de Jézus azt ígéri, hogy bármit kérhetek az Atyától az ő nevében, azt ő megadja nekem. Halljuk hát részletesen Jézus kijelentését, parancsát és az igéből felénk hangzó drága ígéretét.

1. Sok hívő ember is tévedésbe esik, amikor azt gondolja, hogy ő döntött Jézus mellett. Néha még dicsekszik is ezzel: „amióta átadtam életemet az Úrnak...”, stb. Holott a valóság az, hogy mielőtt én döntöttem volna, Isten a Jézus Krisztusban már döntött felőlem. Ezt a titokzatos végzést nevezzük eleveelrendelésnek, közismert latin szóval predestinációnak. Gyermek-keresztelési gyakorlatunk azt mutatja: a szülők, keresztszülők, a család elfogadja, hogy Isten már döntött a gyermek felől: Jézusért, az egyszülött Fiúért gyermekévé fogadta azt. Aki felnőttként keresztelkedik meg, az maga választ. Aki hálát ad azért, hogy őt kisgyermekként már megkeresztelték, az hittel elfogadja, hogy Isten választotta őt. Olyan szépen fejezi ki ezt a tényt egyik Jézusról szóló énekünk: „Nem éltem még a föld színén/ Te értem megszülettél,/ Még rólad mit sem tudtam én / Tulajdonoddá tettél...”. Örülj, Testvérem, hogy téged is elválasztott az Úr; nem biológiai véletlen következtében élsz, hanem a földi és az örök életed egyaránt Isten kegyelmes rendelése!

2. Ennek az isteni kiválasztásnak határozott célja van. Jézus ezt mondja: „...én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek...” Az Úrral való személyes közösségből következik a küldetés. Ha életem Isten rendelése, ha ő választott engem, akkor ennek a kiválasztásnak egy bizonyos Istentől akart célja van. Jézus erről csak ennyit mond: „...hogy ti elmenjetek”. A keresztyén élet, a tanítványi élet nem tétlenség, nem vegetálás, hanem szüntelen tevékenység. Az első 12 tanítvány azt a parancsot kapta, hogy „elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népeket...” (Mt 28,19). Ma így mondanánk: ők a külmisszió végzésére kaptak parancsot. Az ApCsel mondja el ennek a küldetésnek, missziói szolgálatnak kezdeti nagy lépéseit és eredményeit: egy nemzedék alatt a távoli Palesztinától Rómáig, a Birodalom fővárosáig, gyakorlatilag az akkor ismert világ végső határáig elterjedt az evangélium.

Azóta, úgy tudjuk, keresztyén világban élünk. De sajnos, ez távolról sem igaz. Sok megkeresztelt szülő nem keresztelteti meg a gyermekeit. Sok régente imádkozó, templombajáró ember elszokott az imádkozástól, templomba csak akkor megy, ha közvetlenül érdekelt: egy keresztelés, konfirmáció, házasságkötés megáldása, vagy éppen temetés alkalmával. Mi sajnos, egy nemkeresztyén világban élünk. Korunkról sokan úgy beszélnek, mint posztkrisztiánus, azaz keresztyénség utáni korról. Most van igazán nagy jelentősége annak, hogy a mai tanítványok kimozduljanak és elmenjenek. Nem távoli szigetekre, hogy ott hirdessék a Krisztust. Talán csak a mindennapi munkájukba, családjuk, barátaik körébe, – de a Krisztus evangéliumával. Ma nem annyira külmisszionáriusokra, mint inkább belmissziót végzőkre van szükség. Hirdetni a megváltást a szenvedélybetegeknek: alkoholistáknak, drogosoknak, a szex megszállottjainak; azoknak, akiknek a pénz, a kényelem, a vagyon, a hatalom az istenük… Itt van reád is szükség, Testvérem!

3. Az egykori tanítványok megtették, amit Urunk parancsolt. Elmentek oda, ahová Krisztus küldötte őket. Emberi természetük néha másfelé vonta volna, – de nem engedte őket a Lélek. Több esetben nem szívesen mentek oda, ahová Krisztus rendelése szólt, – de kényszerítette őket a Lélek. Az elválasztott és szolgálatra rendelt hívő nem tehet másként. Élete engedelmes szolgálat. S e szolgálat eredménye: a gyümölcstermés.

Az evangélium több példázatban szemlélteti, hogy Isten a Gazda. Ő plántálja, ülteti, gondozza kertjében a gyümölcsfát. Jogos az a váradalom, hogy az a fa gyümölcsöt teremjen. Amelyik fa nem ezt teszi, azt kivágják és a tűzre vetik. Milyen fák vagyunk mi Isten kertjében? Megtermi-e az életünk a Lélek gyümölcsét? A Lélek gyümölcsei ezek: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Ez a rohanó világ, az egymás sarkát irgalmatlanul taposó embertömeg ezeket nem ismeri. A te meg az én küldetésem az, hogy életünkön át mások is megismerjék a gyümölcstermő élet boldogságát.

4. Jézus azt ígéri azoknak, akiket szolgálatra és gyümölcstermésre választott és rendelt, hogy életük gyümölcse megmarad. Nagyon sokan úgy vélik, hogy földi életükben valami maradandót alkottak. Sokan hadvezérként, tudósként, felfedezőként írták be nevüket a t0örténelembe. Mások írói, művészi sikereik által … Mindezt semmiképpen sem szeretnénk lekicsinyelni. De kérdezzük: maradandó gyümölcsre tettek szert? Nem valószínű. Minden emberi nagyság után valaki új következik. A ma ünnepelt sztárokat holnap mások szorítják ki a köztudatból. Egyetlen maradandó gyümölcs van: ha valaki lelket ment meg a kárhozattól, az örök haláltól; és ez a gyümölcs nem rothad meg, nem lesz elfeledetté sem ebben, sem a következendő világban.

Azt mondottuk, hogy az ilyen szolgáló, gyümölcsöt termő életnek is vannak szükségei. Természetes: a fát öntözni, metszeni, gondozni kell ahhoz, hogy sok és jó gyümölcsöt hozzon. A hívő, engedelmes élet is naponként rászorul Isten gondviselésére. Nos, Jézus erre is gondolt. Így bíztatta elválasztott és szolgálatra rendelt követőit. „...akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek”. Ennél többet, értékesebbet, nagyobbat senki soha nem adhat embernek. Ha megfáradtál a szolgálatban: imádkozzál. Ha kétségeid vannak: vidd imádban az Úr elé. Ha fogytán az erőd: kérheted Tőle az erő megújulását … és mindezt megkapod. – Utad végére csak egy kérdésed marad: Érdemes volt-e Jézus rendelését elfogadnod és az ő szolgálatába állanod? A felelet az előttünk járt tanítványok életpéldájában van: egyedül ezt érdemes. Csak így nyer értelmet, tartalmat az élet: Jézusunk küldetését beteljesíteni. És akkor nem éltünk hiába. Urunk kegyelmesen döntött felőlünk, s mi ezt a döntést hálás szívvel elfogadtuk, rendeltetésünket betöltöttük. Az eredmény pedig? Mienk volt az élni érdemes földi lét és mienk az örökélet. Ámen.