Egy szombat reggel egy kisfiú a homokozójában játszott. Ott volt nála egy doboznyi autója és teherkocsija, a műanyagvedre és egy fényes, piros műanyag lapát. Ahogy utakat épített és alagutakat ásott a puha homokban, talált egy nagy követ a homokozó közepén. A fiúcska körülásta a követ, és így sikerült kiszabadítania a homokból. Nem csekély vesződséggel nyomta-taszigálta a követ a lábával. (A fiúcska nagyon kicsi volt, a kő meg nagyon nagy.)
Amikor a homokozóláda falához ért a kővel, azt látta, hogy nem tudja átgurítani rajta. A kisfiú csak tolta, nyomta, és a lapáttal feszítve emelte, de valahányszor azt gondolta, hogy előbbre jutott, a kő megbillent, és visszaesett a homokozóba. A kisfiú morgott, küszködött, taszította, lökte, de csak annyit ért el, hogy a kő visszagurult, és meghorzsolta pufók ujjait. Végül csalódottságában sírva fakadt.
Közben édesapja a nappali ablakából követte az események alakulását.
Ahogy eleredtek a könnyek, egy óriási árnyék vetődött a homokozóban a sírdogáló kisfiúra.
A fiúcska édesapja volt az. Szelíden, de határozottan kérdezte:
- Fiam, miért nem vetettél be minden rendelkezésedre álló erőt?
A kisfiú megsemmisülten zokogta:
- De hát azt csináltam, apa, hát azt csináltam! Minden erőmet beleadtam!
- Nem fiam - helyesbített az apa kedvesen. - Nem adtad bele minden erődet. Nem kértél meg engem!
Azzal az édesapa lehajolt, megragadta a követ, és kirakta a homokozóból.
A történet egy mindennapi életünkből ismerős helyzetet jelenít meg más formába öltöztetetten. Éljük életünket, járjuk az utat, végezzük a dolgunkat. Egyszercsak egy problémával kerülünk szembe. Ebben a helyzetben csak az egyéni megoldásokat keressük, azt hisszük makacsan, hogy elég erősek vagyunk egyedül megoldani a problémát, ami elénk áll. Megfeledkezve a társakról, félretéve minden kapaszkodót, foggal-körömmel, de akkor is egyedül próbálkozunk.
Próbálkozásunkban csakhamar kudarcot vallunk, ezért aztán kétségbeesetten, megsemmisülve állunk.
Ha nem is vesszük észre, Isten titkon, ekkor is figyel ránk, s fájdalmunkat látva, kiáltásunkat, jajszavunkat hallva, könyörületre indul és szárnya alá vesz bennünket.
Mi, akik keresztyéneknek valljuk magunkat, birtokoljuk és használjuk ezt az erőt, amire a történetben az édesapa rákérdez?...Beleadtuk minden erőnket és rendelkezésünkre álló lehetőséget, hogy a problémát elhárítsuk? Tudunk-e kérni, igazán? Hisszük-e, hogy ha kérjük, adatik, és ha zörgetünk, megnyittatik számunkra is? Felismertük-e, hogy van, aki meg tudja oldani gondjainkat, válasszal tud szolgálni kérdéseinkre, csak kérnünk kell?
Hányszor kérted már Istent, hogy adjon személyesen neked valamit? Isten figyel rád! Mersz imádkozni?
Általában kéred Jézustól, hogy bocsássa meg a bűneidet, segítsen neked - úgy általában. Isten figyel rád! Mersz imádkozni?
Vidd elé egészen pontosan azt, ami most terheli az életed, a mai napod, ami nyomaszt, ami lefoglalja minden energiádat. Jézus Krisztus…. válasz
Életed nehézségei azért vannak, hogy elérj az erőd és az ötleteid végére, és megszólítsd végre Jézust!
Isten bölcsessége mindig annyit mutat meg az útból, amennyire éppen szükség van. Nem akarja, hogy feladd egy ponton, mikor még tovább bírnád.
Merd kérni az Istent, mert szükséged van rá. Isten hatalmasabb, mint a rád törő félelmek: mi van, ha nem hallgat meg?
Az Úrnak tervei vannak veled! Előtted még mindig van egy nyitott ajtó! És ha az az Úr szándéka, ott fogsz virágozni, ahova ültetett!
Van még valami, aminek fontos szerepe van a kérések szempontjából. Az, hogy hogyan várjuk kérésünk meghallgatását.
Van egy példabeszéd két farmerről, mindkettőnek egyformán szüksége volt az esőre. Mindketten imádkoztak érte, mégis csak az egyikük készítette elő a földjét. Vajon melyikük bízott az Úrban, hogy ad neki esőt?
Te csak készítsd elő a földed, Isten majd ad esőt, amikor jónak látja!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése