A lelkész is ember(?)

Talán azt gondolnád a blog olvasójaként, hogy magam vagyok az átlátszó üveg, de a minden emberben meglévő védekezés azokban, akik emberekkel foglalkoznak, és nap, mint nap mások problémáival szembesülnek, és kénytelenek a saját életüket munkaeszközként használni, szóval a segítő szakmában dolgozók nagy kísértése, hogy a mosdóvízzel a gyereket is kiöntsék, és az egészségesnél szorosabb határokat húzzanak. Hozzáférhetetlenekké váljanak.

Mivel az elmúlt hónapokban én is megkaptam ezt a szemrehányást, hogy túlságosan zárok, és nem vagyok elég nyitott, érintettnek érzem magam a témafelvetésben. Osszátok meg a tapasztalataitokat, meglátásaitokat. Hol húzódik a határ a kiegyensúlyozott magánélet, és intim-szféra és a túlzott zárkózottság között?

A cikk eredeti címe magyarul szerintem túlságosan erős, és nem egészen azt jelenti, amit az angol cím, ezért ennek a bejegyzésnek sem ezt a címet adtam.

“Pásztor, ne hazudj!

Telítődtem. A kritikával. Rám nézve szégyen, hogy ez egy másik pásztor kritikája volt. Egy barátomé, egy istenfélő emberé, aki szerette a családját, hirdette az evangéliumot, rendszeresen imádkozott, sohasem pletykált és mindig a legjobbat feltételezte az emberekről. De valami nyomasztani kezdett vele kapcsolatban. Ez nem valami titkos bűn volt. Nem kettős élet. Egyáltalán nem “botrányos” dolog volt.

Az volt, hogy hazudott.

Ha megkérdeztem tőle, hogy hogy van, mindig azt válaszolta: “Remekül!” Ha megkérdeztem, van-e szüksége imatámogatásra, mindig mondott valami általános kérést.

A gondjait hét lakat alatt tartotta, személytelenül, titokban, még akkor is, ha mások körülötte kiöntötték a szívüket. Nem hiszem, hogy valaha is hallottam volna bocsánatot kérni valakitől valamiért.

Mindazonáltal sokat mosolygott. Szívből nevetett és mindig a lehető legoptimistábban állt hozzá mindenhez. De láttam, hogy a hozzá legközelebb álló embereket hogyan nyomta agyon ez a pozitív sérthetetlenség. Én is ezek közé az emberek közé tartoztam.

Ne értsétek félre: hiszem, hogy a pásztoroknak joguk van a magánélethez, titoktartáshoz, hogy néhány dolgot megtartsanak személyesnek. Nem kell mindenüket az egész gyülekezet vizsgálódásának kereszttüzébe tenni. Lehetnek kevésbé érzelmesek és csendesebbek. Nem kell részletezni a bűneiket és hiányosságaikat. Gyakorolniuk kell az őszinte diszkréciót.

És határozottan nem várom el a pásztoroktól, hogy haladjanak a korszellemmel, mikor a divat-meghatározó gyülekezeti vezetők és tagok elvárják az “átlátszóságot” és a “sebezhetőséget” az 55 éves, 35 éve szolgáló pásztoruktól. Az idősebb pásztoroktól azt akarják, hogy legyenek gyakorlatias, profi beszélők, “őszinte Joe-k”, akik a cifra díszruhájukat elcserélik tornacipőre, szűk ruhára és olyan öltözetre, amiből látszik, mi jár a fejükben, szívükben.

De ez az én bajom: elég őszinték vagyunk másokkal ahhoz, hogy hagyjuk, hogy a mi terhünket is hordozzák? Vagy a külső némaság belső büszkeséget takar? Ha a teherhordózás csak egyirányú, akkor az már nem tehermegosztás. Elkerülhetetlen, hogy ekkora súly alatt ne roppanjunk össze. Azt hiszem, a barátom beleesett ebbe a csapdába. De nem vettem észre, hogy velem is ez történt.

Ebben az életszakaszomban összefutottam kávézni egy fiatalemberrel, akit a szárnyaim alá vettem. Isten kegyelméből mondott egy olyan mondatot, amivel letörte a büszkeségemet.

“Mindig, mikor megkérdezem, hogy vagy, azt mondod: “Nagyszerűen!”, aztán olyan gyorsan visszakanyarítod a beszélgetést rám, amilyen gyorsan csak tudod. Sohasem tudom, hogy VELED mi van.”

Hoppá.

Összetörtem. De igaza volt. És én bocsánatot kértem tőle, és imádkoztam Istenhez, hogy törje le a büszkeségemet, ami megakadályozza, hogy kiöntsem a szívemet másoknak. A büszkeség mindig a probléma gyökere. Azt akartam, hogy az emberek úgy lássanak engem, mint akinek nincs szüksége az evangéliumra annyira, mint amennyire állításom szerint nekik szükségük van. 

Természetesen ez a eset megmutatta nekem, hogy milyen kemény voltam a barátommal. Milyen könnyű megítélni egy testvér szívét, míg a saját szívem hazudik önmagáról! Hálát adok Istennek, hogy a Szentlélek megmutatja, mi rejtőzik a szívünkben. Hálát adok Istennek, hogy azoknak, akik Krisztusban vannak elrejtve, nem kell rejtegetniük semmit.

Szóval pásztor, ne hazudj! A gyülekezetednek meg kell ismernie Jézust. És meg kell tudniuk azt is, hogy neked is szükséged van rá.”

Osszátok meg a meglátásaitokat. Nemrégiben egy képet láttam Facebook-on: “Uram, Imádkozom a lelkipásztoromért.” Félig viccesen, félig komolyan ezt fűztem hozzá, amikor én is megosztottam: “Remélem, nem a megtéréséért…”. Ha azt szeretném, hogy a lelkészem megossza velem a vívódásait, az érzéseit, akkor fontos, hogy ezt helyén tudjam kezelni.

Forrás: Újragondoló blog

Visszatekintés

Hosszabb ideje nem közöltem újabb bejegyzést. Amikor elkezdtem ennek a blognak az írását, s egyre több alkalmat éreztem ihletettnek az íráshoz, azt gondoltam, majd egyszer, ha sok bejegyzés lesz, kiadom könyv formájában. Most úgy vagyok ezzel, hogy nem tudom. Nem tudom, hogy szeretném-e, nem tudom, hogy másnak is (le)követhető lenne-e az a belső, lelki út, az a fejlődés, amit Istennel járásom évei alatt tanultam.
Lehet, részben az a magyarázat erre a megtorpanásra, hogy nem volt, s most sincs visszajelzés.
A blogfelületre bejelentkezve a látogatottságnál szép számokat találok, de sem a blog Facebook oldalán, sem itt nem érkezett eddig visszajelzés. Talán az anonimitás az oka? Hogy nem mindenki előtt nyilvánvaló a fizikai kilétem? ...

Mit gondolok magamról?

Semmit.
Ugyanolyan ember vagyok, mint te. 

Fiatalként sok bizonytalanságot és kérdéseket követően vágytam egy barátra, egy fogódzóra, egy biztos pontra a földi életemben. Vágytam az egyensúlyra ebben az egyensúlyát vesztett világban, a kivezető útra ebben az útvesztőkkel teli életben. Lázadtam az igazságtalanságok miatt, a bizalmatlanság miatt, amit az emberek közt tapasztaltam. De mindezek mellett bensőmben gyermeki hittel hinni akartam abban, hogy van megoldás. Vágytam és bíztam csendben, aztán láttam és éreztem, Azt, Aki mindig is ott volt a szívemben. 

Amit Ő hozott, felülmúlt minden korábbi elképzelést. Egyszercsak hallottam és láttam, amint megszólalt, valóságos lett, beleszólt az életembe, a dolgaimba, s általa és Benne kitárult egy teljesen új horizont, ahol Ő, az Isten barátjának mondott, segítő jobbot nyújtott, helyemre állított nem csak itt e földön, de egy mennyei hazában is, s azóta elmondhatom, hazaértem, otthon vagyok, s most már nem vágyok földi csalóka igazságokra, hanem napról-napra megismerhetem egy-egy újabb szeletét az igaz igazságnak. 

Mit kér cserébe Az, Aki mindent nekem adott? Arra hívott, hogy amit Ő adott, ne tartsam meg magamnak, hanem mondjam el másoknak is. Arra hívott, hogy Őt hirdessem ne csak szívvel, de szájjal, tettekkel, valóságosan.

Hit-harcosok klubja

A Harcosok klubja az egyik legjobb film szerintem, elmondhatatlanul sokat tanultam belőle. Tudom, ha láttad, talán már húzod is a szádat, hogy nem éppen keresztényi és tudod mit, talán igazad is van. Férfiak félholtra verik egymást, gyilkolnak, felégetnek és kapcsolatokat tesznek tönkre. Nem könnyen emészthető film. Van egy jó pár ilyen, de én mégis több keresztény tartalmat látok ezekben, mint a nagy hepi-kriscsön Jézus-szeret-ezért-minden-oké filmekben. Ja, a gagyi keresztény filmdráma meg egyenesen a halálom, amikor jön ez a minden mennyeire boldog volt, de Isten nélkül. Tragédia történt, minden elveszett. A főhős megtért és aztán még ennél is nagyobb lett a boldogság, de már Istennel. Az élet nem ilyen, mert az élet nem mese. Arról már nem is beszélve, hogy a Biblia nem állítja, hogy ha Istennel jársz, akkor minden szuperjó lesz, sőt, épphogy azon affektál gyakran, hogy miért van az, hogy aki istenhívő az szenved, miközben az, aki istentelen, él, mint Marci hevesen.  A képlet azért nem ilyen egyszerű.
Szóval Harcosok klubja. Úgy nőttem fel, hogy semmim nem volt, vagy legalábbis másokhoz képest semmim. Nagyon ráfeküdtem, hogy legyen mit felmutatnom. Összekapcsoltam magamban azt, hogy az vagyok, amim van, amit elértem. Az eredményeim és a tárgyaim által éreztem magam valaminek. Én a jeles vagyok a leckekönyvemben. Ez önbizalmat adott. De ennek van egy másik oldala is: én a pótvizsgázó vagyok, a bukott diák, aki egyedül kapott elégtelent etika házi dolgozatra.  A jó tanuló vagyok. Az osztályelső vagyok. Filozófus-alkat vagyok. Kreatív vagyok. Az átlagom vagyok. Egy jól feltuningolt korrigált kreditindex vagyok.  A diplomám vagy annak hiánya vagyok. A nyelvvizsgám vagyok. Ha csak egy fél van belőle, akkor csak félember vagyok? Blogger vagyok. A lájkok száma vagyok, amit a bejegyzéseimre kapok. Annyit érek, ahányan lájkoltak. Egy facebook-profil vagyok. A könyveim vagyok. Lelkész vagyok. Ha szégyellem, hogy lelkész vagyok, önmegtagadó vagyok? Jó tollforgató vagyok. Gondolkodó vagyok. Ezek által határoztam meg magamat. Ha ezek nem lennének, mi lennék nélkülük? A harcosok klubjában nagyon erősen megvan mindennek a tagadása: nem a pénztárcám vagyok. Nem a munkám vagyok. Nem a számlámon lévő pénzösszeg vagyok. Nem a családom vagyok. Nem a leckekönyvemben szereplő átlag vagyok. Nem a diplomám vagyok. Nem a nyelvvizsgám vagyok. Nem a hivatásom vagyok. Nem a tevékenység vagyok, amit végzek. Tagadás. Szerintem ez a bibliai értelemben vett önmegtagadás.  Amivel azonosítom magam, attól nem vagyok szabad. Úgy leszek önmagam, ha leválasztok magamról mindent, amiről azt hiszem, nélküle nem is lennék.
Évkezdő csendesnapon gimnazistáknak a gazdag ifjú történetéről beszéltem. Miután kiderül, hogy ez a fiatalember minden parancsolatot megtartott, Jézus azt mondja neki: oszd szét mindenedet, amid csak van, és kövess engem, akkor örök életed lesz. A Biblia azt mondja, hogy elszomorodott és otthagyta Jézust ez a fickó. Rájöttem, hogy ez az ember a pénze, a vagyona alapján határozta meg magát. Ha mindenem szétosztanám, mi lennék én? Megszűnnék én én lenni. Ennek a történetnek a kapcsán rájöttem, hogy mennyi mindennel azonosítom magam. Pedig, amiről le tudok mondani, csak attól vagyok szabad. Amit elvehetnek tőlem, az nem lehetek én, mert ha elveszik, mi maradnék?
Egy hideg decemberi napon ezt a blogot egyszer kitöröltem, mert akkor úgy tűnt, nem csinálhatom tovább. Kicsit olyan volt az egész, mint Ábrahám története, azzal a különbséggel, hogy nekem senki nem jelent meg, hogy azt mondja, nem kell kitörölnöd. Kitöröltem. Emlékszem, ott ültem a számítógépem előtt és úgy sírtam, ahogyan utoljára talán gyerekként tettem. Elgyászoltam a blogomat, ami nekem akkor szinte mindennél fontosabb volt. Meghalt. Vége. Tényleg úgy éreztem, hogy önazonosságomtól fosztottak meg akkor. Két hét telt el így, aztán úgy döntöttem, nem érdekel, újraindítom. De az az új blog már egészen más volt. Látszólag semmi nem változott, de én már nem voltam ugyanaz. Nem azonosítottam többé magamat a blogommal. Életem egy fontos része, de nem csak ez vagyok. Nem a blogom vagyok. Nem lehetek a blogom, mert bármikor elvehetik tőlem, vagy ráunhatnak, és mi leszek utána? A srác, akinek régen volt egy blogja?
Nem akarom, hogy a körülményeim, a képességeim, a lehetőségeim vagy az engem körülvevő személyek, vagy a szakmám, a képesítésem, vagy a kompetenciáim birtokoljanak engem. Szabad vagyok, nem kell, hogy olyan dolgokkal azonosítsam magam, ami holnap lehet, hogy már nem is lesz.

Forrás: Újragondoló blog

Sík Sándor: A csendességről

Ülj mellém, Uram, jöjj és fogd meg csendesen
Türelmetlen, ideges két kezem.
Szűnjenek egyszer fogni, motozni, írni, alakítani.
Kulcsolódjanak nyugalomra békén,
Legyenek egyszer magukért és érted.
Jöjj, csókold meg a szememet, hadd szűnjék egyszer nézni és kutatni,
Csukódjék nézni békén befelé,
Látni magát és téged.

Sokáig jártam sokfelé és Márta-módra sokban szorgoskodtam.
Kopogtattam a dolgokon és megmaradtak tompa némaságban.
Visszhangot adtak mások, de nem nekem valót,
Nem a te hangodat.
És mind a dolgok, amiket mohó és munkás ujjaim illettek,
Elnyeltek egy-egy darabkát belőlem.
El-elhagytam magamból mindenfelé az útfelen,
A lelkem jó, nekedvaló, érőnek termett darabkáit.
Azt hittem: elhozom neked, amit lelek, és örömödre lesz,
Pedig ők emésztettek engemet,
És megmaradtak: rossz kőnek a kő, és ólomnak az ólom,
Mert nem volt ujjaimban az élet szent hatalma még,
Mert nem csókoltál még belém magadból eleget:
Én voltam még nagyon, a régi termés-durva én;
Termés-arany, mert kezedből került ki,
És csillogó, mert fényed fénylik róla szerteszét,
De szétfolyó, puha, erőtlen csillogás,
És nem született meg belőle még a drága Magisterium,
Mely amit ér, arannyá nemesít.
És mindhiába volt a jámbor járás sokfelé:
Egy-, egyfelé kell menni makacsul.

Jöjj, Uram, visszajöttem,
Jöjj és keverj belém acélt a lágy aranyba,
Fogj meg s taníts meg magamat megfogni,
És kezedet el nem bocsátani,
Akkor sem, mikor másért nyúl karom.
Vízbefúlót félkézzel menteni és téged fogni erősen a mással;
Törni követ félkézzel meredek szirtek szélén,
S kapaszkodni a másikkal kezedbe;
Könyvet lapozni, húst aprítani,
Kezet szorítani és kardot köszörülni,
Félkézzel mind: a másikat hagyni nyugodtan a te szent kezedben;
Szólni az emberekkel, hogy rólad szóljon és neked a szó;
Írni taníts betűt, hogy képedet képezze titkosan;
És lenni én, hogy légy Te én helyettem,
És hozni mást magamhoz, hogy hozzád hozzam őket,
És adni magamat, hogy téged adjalak.
Taníts, Uram, taníts, a lábadhoz ülök,
Magamra és magadra, semmi másra.

Isten azt nézi, ami a szívben van.

Te, ember! Nem értenéd meg, ami bennem van. Van füled és lehet nyitott a szíved, de most nem vagy itt mellettem. Egyedül vagyok, mint a hüvelykujjam.
Van szíved, de nem bízhatom benned. Nem bízom benned, mert ember vagy. Meg egyébként is, mit értenél meg abból, amit én sem tudok kimondani vagy megfogalmazni? Gondjaimra gyógyírt nálad, ki magad is Orvosra szorulsz, nem keresek.

Mesterem! Orvosom! Elhívtál, barátodnak mondtál, megvallottalak, próbálok másoknak is beszélni Rólad, az örömömről, hogy milyen szép is az életem, amióta azt Veled élhetem.

Nagyon kérlek, mutasd meg, hogyan legyek veled kapcsolatban! Olyan nagy itt a zaj bennem és a világban!

Túl sok a gondom és ezt így nem akarom folytatni. Túlzottan lemaradtam, s úgy érzem magam, mint ki lekéste saját élete vonatát, mert mások felszállását, utazását intézte. Ilyen egy balek!

"Mert ki-ki a maga terhét hordozza." (Gal 6,5)

"Mert ki-ki a maga terhét hordozza." (Gal 6,5)
"Olykor nagy kísértést jelent látni szeretteinket, amint keresztjüket hordozzák, s nekünk mégis meg kell tanulnunk a leckét: az az ő keresztjük s nem vehetjük át tőlük, mert a mi vállunkat elfoglalja már egy, s az övéket - akár kisebb, akár nagyobb - Isten nem miránk, rájuk méretezte.(...) Ilyenkor szükségképpen újraértelmeződik a velük való kapcsolat és az, mit jelent - mit kell jelentsen - a felebaráti szeretet." (T.J.)