Isten van

 Isten van... és Istent sok mindennek elmondja ez a kép is, sok olyan tulajdonság megjelenik, amiről a Biblia - Isten kijelentése szól. A képen mégis kiemelkedik a legfontosabb tulajdonsága: Isten szeretet. Mert ez a Szeretet törődik velünk, s tisztában van a harcainkkal, küzdelmeinkkel. Ő gondoskodik rólunk és soha nem ad olyan próbát életünkbe, amire fel nem készítene, meg nem erősítene előzőleg, mert ő életet és nem halált készít számunkra. A mi feladatunk dönteni Isten mellett. Minden nap, minden egyes pillanatban.

‎"Ha időd az emberek fölötti ítélkezéssel töltöd, nem marad időd szeretni őket."

és fordítva... :) 

"Ha időd az emberek szeretetével töltöd, nem marad időd ítélkezni fölöttük.

...mert a szeretet alapvető tulajdonsága önmagunk megüresítése a másik előtt, a másik ember vállalása mindazzal együtt, ami az az ember. Abban a pillanatban, amint megszűnünk vállalni a másik embert, elkezdjük ítélni (=magyarázni önmagunknak vagy másoknak, miért nem "vállaljuk a másik embert"). Jézus Krisztus önmagát megüresítette miértünk, s ez kereszthalála bizonyítja leginkább. Legyen az Ő a mérce, a mértékadó a mindennapokban, a követendő példa önmagunk és szeretteink előtt is. Ő ugyanis Út, Igazság és Élet kíván lenni számunkra egy olyan világban, ahol sokszor eltévedünk, ahol sokszor igazságtalanság ér bennünket, s ahol oly sokat keressük a mi boldogságunkat, az igazi életörömet. Mindezeket Nála megtaláljuk. A kérdés az, hogy a Jézus Krisztus által felkínált lehetőséggel szeretnénk-e élni. Élni, úgy igazán, őszintén és boldogan... 

A Magvető (Csiha Kálmán prédikációja)

Alapige: Márk 4,2-9

2. És sokat tanítja val. őket példázatokban, és ezt mondja vala nékik tanításában:

3. Halljátok: Ímé, a magvető kiméne vetni.

4. És lőn vetés közben, hogy némely az út mellé esék, és eljövének az égi madarak és megevék azt.

5. Némely pedig a köves helyre esék, a hol nem sok földje vala, és hamar kikele, mivel nem vala mélyen a földben.

6. Mikor pedig fölkelt a nap, elsűle, és mivelhogy nem volt gyökere, elszárada.

7. Némely pedig a tövisek közé esék, és felnevekedének a tövisek és megfojták azt, és nem ada gyümölcsöt.

8. Némely pedig a jó földbe esék; és ád vala nevekedő és bővölködő gyümölcsöt, és némely hoz vala harmincz annyit, némely hatvan annyit, némely pedig száz annyit.

9. És monda nékik: A kinek van füle a hallásra, hallja.

Bibliaolvasás: ………

Krisztus Urunk e példázata így kezdődik: a Magvető kiméne vetni.

Isten azt akarja, hogy termés legyen. Azt akarja, hogy növekedjék, bővölködjék a szeretet, a békesség és a jóság. Isten ezért beveti a világot az ő magvaival. Elküldte szent Fiát: a Magvetőt. Vetni.

Mennyi minden van ebben a rövid mondatban: „kiméne a Magvető vetni”.

Benne van az angyal-énekes karácsony, amikor megérkezett hozzánk a Magvető. Benne van a Hegyi beszéd, az ötezernek szóló prédikáció, benne van a betegek meggyógyítása, a bénák felsegítése, a vakok szemeinek megnyitása. Benne van az emberi szívek meggyógyítása, megújítása.

Kiment a Magvető vetni.

Benne van ebben Gecsemáné kerti szenvedése, amikor vérverejtéket hullatott-vetette földre, benne van nagypénteki kereszthalála, amikor földbe vetett gabonaként száll alá a sír mélységeibe. Benne van az első úrvacsora, amikor megtörte a kenyeret és halálának ajándékaként, mint drága magot, szétosztotta az övéi között.

„Kiméne a Magvető vetni.”

Azóta is kimegy, azóta is szertejár.

Mennyi minden történt azóta! Kétezer esztendő tavaszában és őszében – ki tudja – hány élet hullott a sírba, hány gondolat támadt a világon, hány generáció váltotta egymást a templompadokban. Minden elmúlt és minden megváltozott, csak a Magvető jár ernyedetlenül a hosszú évszázadok kiterjedt mezőin és szórja a magot. Mindenüvé jut belőle! Gyászoló szívekben, fiatalok életébe, akik most indulnak az élet küzdelmei felé, az élettel harcoló férfiak lelkébe, gyenge asszonyok szívébe. Mindenhová jut a magból!

Kiméne a Magvető vetni, aki kétezer éven keresztül szüntelen vet. Míg itt járt a földön, látták az orcáját, azután egyre ritkábban, feltámadása után mindössze negyven napig, a mi késői nemzedékünk már nem is látta test szerinti orcáját. De sokszor megérezzük – talán a kórházban, talán esküvőn, talán gyermeked születésén, keresztelőjén –, hogy elmegy mellettünk az, akinek át van szegezve a keze, akinek töviskorona van a homlokán, aki átszegzett kezéből hullatja lelkedbe a magot. Néha úgy hívják e magot: bocsánat, néha erő, jóság, szeretet és reménység a neve. Te is kaptál belőle, mert mindig és mindenkinek hullatott a szívébe. Ebben a példázatban azt is elmondja, hogy még az útszélre is jut a magjából, olyan bőségesen veti azt.

„Kiméne a Magvető vetni”, mert azt akarta és azt akarja, hogy teremjen a föld. Mennyi minden van ebben a rövid mondatban. Benne van Jézus szereteté­nek teljessége, mint ahogyan abban a rövid mondatban, hogy „felneveltem gyer­mekemet”, mennyi minden van. Mennyi könny-vetés, mennyi reménység-vetés, mennyi aggodalom és boldogság, mennyi fájdalom és jóság, és azért veted szívébe, életébe az öröm magjait, hogy teremjen, hogy boldog legyen, hogy haladjon. Sokszor észre sem veszi gyermeked, hogy te akkor is vetsz, amikor ő nem törődik vele, és azért vetsz, hogy egykor majd ő arasson. Csak te tudod, hogy mennyi mindent jelent a te vetésed a gyermeked számára.

Látod, Jézus még jobban szeret bennünket, mint mi a gyermekeinket! Ezért jött vetni, ezért vállalta a keresztet, és ezért ment fel a mennyekbe; ennek ellenére most is közöttünk van, és megérezzük, amint elmegy mellettünk és szívünkbe hullat egy drága magot, amitől meggyógyulunk.

Drága ajándék a búzamag! A legnagyobb csoda, amit Isten teremtett. A magba van elrejtve az élet. Egy kicsike rózsamagban rejtőzködik a rózsatő növekedése és a kinyíló rózsabimbó minden szépsége. Egy kicsi búzamagban van elrejtve a szélben ringó búzamező, a felnövekvő kalász: bele van zárva az élet.

A piramisokban évezredes búzamagokat találtak. Amikor elvetették ezeket, kikeltek. Évezredekig beléjük volt zárva az élet. Amikor talajra találtak, kikeltek, s megtörtént a csoda: kicsírázott a mag. Ez az első titokzatos mozzanat, amit az emberi tudomány követni tud, de megteremteni eddig még nem volt képes.

Ilyen a Krisztus búzamagja is. Kezünkben van drága magtára: a Szentírás, mely hűségesen őrzi a magot. Amikor talajba, szívünkbe jut egyetlen magocska belőle, megtörténik az első titokzatos mozzanat: ott, a szívünk mélyén valami megmozdul, valami megindul, ami eddig nem volt. Szebb, növekedőbb lesz tőle az élet. Azért jön Jézus, azért szórja a magot, hogy mindenkinek a szívében megtörténjék ez a csoda.

Majd azt is elmondja alapigénk, hogy hová jut a mag.

Most jól figyelj, mert rólad van szó!

A te gondokban, küzdelmekben, bűnökben, megtérésekben, reménységekben és csalódásokban meggyötört szívedről van szó. A négyfajta föld közül most, amíg itt vagy az istentiszteleten, ki kell választanod, hogy melyik a te szíved. Gondolatban mutass rá az egyik képre: ez vagyok. Mert azért tárja elénk Jézus, hogy mi is végre mérjük meg magunkat és lássuk meg, hogy kik és milyenek vagyunk, hogy mi a lehetőségünk, mi a reménységünk, hogy mi lesz velünk.

Vannak olyan lélektani kísérletek, ahol különböző fényképeket mutatnak az embereknek és megkérdezik: melyik tetszik közülük? A kísérleti alany rámutat az egyik fényképre, és az orvos ebből megállapítja, hogy mi van a lelkében.

Jézus most négy fényképet mutat a szívedről. És neked rá kell mutatnod egyre: ez vagyok. Önmagunkkal le kell számolnunk. Melyik vagyok?

Az első kép az útfélre eső mag képe. Ezt az utat nem kövezett vagy aszfaltozott útként kell elképzelnünk. Ez olyan mezei út, ami valamikor termőföld volt, de egyszer valaki ráhajtott, majd mások is nyomában jártak. Szekerekkel, állatokkal mentek keresztül rajta. Leverődött, keménnyé vált. Többé nem szántották fel. Már az esővizet sem tudja elinni. Egy-egy eső után megállnak a pocsolyák rajta. Amikor megszárad, cserepessé és még keményebbé válik. Itt nem tud gyökeret verni a mag.

Jaj, vajon nem ilyen-e a te szíved? Mennyi minden átment rajta! Mennyi szenvedés és bánat, mennyi fájdalom és csalódás. A gondok súlyos úthengerei egészen letaposták! Talán virágot akartál nevelni rajta, termést akartál aratni róla, de egyszer valaki keresztülment rajta és letaposta virágaidat. Majd jöttek utána mások és mások, s derékba tört a tisztaság, a hűség, a becsület, az öröm, a boldogság. Csoda-e, ha kemény lett? Csoda-e, ha magadnak való lettél? Csoda-e, hogy sokszor így gondolkodtál: mit nekem a mások bánata! Szép az Ige, de én nem tudok aszerint élni!

Jaj, vajon ez-e a mi szívünk?

Valamikor termőtalaj volt, amiről azt álmodta, azt akarta Krisztus, hogy szélben ringó búzatábla legyen, hogy kenyér legyen belőle. És lett belőle pocsolyás, gödrös, kemény útfél, melyen a bocsánat és szeretet, az önzetlenség és hit magjai olyan ritkán tudnak kikelni.

E kemény talaj felett fekete madár száll. Sokszor találkoztál már vele. A szívedre hullott egy búzamag, az Isten búzamagja. Ha kikelt volna, milyen szép lett volna az életed! De amikor kimentél innen az Isten hajlékából, egy fekete madár lecsapott a szívedre, és úgy elvitte a jóakaratot, mintha soha rá sem hullott volna az Ige magva a szívedre; és maradt tovább a civódás és idegesség, gond és baj, bánat és türelmetlenség. Maradtál pocsolyás útfélnek, maradtunk kemény talajnak, mert a nagy fekete madarak elrabolták tőlünk az örömöt.

Jaj, vajon nem ez-e a mi szívünk?!

Vajon nem így fogsz-e járni, amikor hazamész? Vajon lesz-e valami haszna, hogy itt voltál? Vajon ki fog-e kelni a szeretet a szívedben, vagy olyan maradsz, amilyen eddig voltál, olyanok maradunk, amilyenek eddig voltunk?

A másik a köves talaj.

Befújt a szél a kőre egy kis termőföldet, már nem is látszanak a kövek, már úgy tetszik, mintha jó föld lenne. Jön a Magvető, és úgy örülünk, amikor megérint szeretetének melege, amikor a szívünkbe hull egy-egy drága Ige: „egymást tiszta szívvel hűen szeressétek”, „ne félj, mert én veled vagyok és megőrizlek és el nem hagylak téged”! Közben átmelegedik a szívünk, és úgy érezzük, milyen jó vele lenni, milyen, jó lenne mindig itt lenni, milyen jó lenne mindig így élni. Befogadjuk az Igét, és az elkezd nőni bennünk. Már szára van, már virágja van, már kalásza van, és várjuk az aratást. De egyszerre történik valami. Egy kicsi próba, egy kicsi betegség, egy kicsi kísértés. Nyomában egyszerre kiszárad minden. Ott a mélyben a kövek követelni kezdik a maguk jogát. Jaj, egyszerre észrevesszük, hogy olyan kevés termőtalaj volt és van bennünk. Nemcsak a próba és a bánat, de az öröm is egyre távolabb visz a mi Istenünktől.

Hány ilyen vékony jó talajú szív van! Hány ilyen sekélyes házasság van! Elindultak valamikor boldogan, menyasszonyi ruhásan, szeretettel, reménységgel a szívükben. Majd mi boldogok leszünk! S alig telt el egy-két év, és máris kiszáradt a szeretet virága, már kiütköznek a kövek, már elhordta az élet a termőtalajt és már haldoklik az öröm. Hány ilyen sekély élet van!

Konfirmáló, fehér ruhás ifjúság, aztán pár év múlva kocsmázó, züllött, tönkretett fiatal életek, amiből kiszáradt, kiégett a Krisztus szerinti élet. Hány ilyen élet van!

Jaj, a mi szívünk nem ilyen-e?

Hogyha jönne valami nagy próba, hogyha oda kéne adni mindent Krisztusért, vajon tudnánk-e tovább is hitben és hittel élni? Vagy csak addig vagyunk keresztyének, amíg jó idő van, amíg nyugodtan lehet növekedni. Csak addig tudunk szeretni szülőt, családot, öreget, barátot, amíg hasznunk van belőle? De amikor adnunk kell, nem elég mély a szívünk talaja. Akkor csak a kövek maradnak.

Jaj, vajon nem ilyen-e a szívünk?

Aztán itt van a harmadik föld. Oda is hull a búzamag, ahol a tövisek nőnek, vagyis a gondok, az anyagiakért való rohanás, az önzés, az örökös aggodalom, a pénzért való fáradozás. Jól mondja tövisnek Jézus, hisz sokszor szúrja a szívedet. Növekedne bennünk a búzamag, de mindig dolgunk van: most ezt kell tenned, most még oda kell szaladnod, most még ez a terved, most még azt akarod megcsinálni, és észre sem veszed, hogy egyre sápadtabb lesz a kikelt búza, egyre kevesebb remény van az aratásra, egyre több a tövis és egyre inkább szúrja a szívedet.

Érzed-e, hogy milyen sokszor szúrja?

Nem lenne-e jobb egy-egy gondtövist kitépni és azt mondani: Én Istenre bízom magam! Szakítok magamnak egy-egy szép órát, hogy Jézussal találkoz­zam, hogy elbeszélgessek a gyermekemmel, mert a tövis már összeszurkálta a szívünket és elhalványult bennünk az öröm. Jól mondja tövisnek Jézus. Vajon nem ilyen-e a mi szívünk? Másokat is szúrunk, magunkat is sebezzük, és közben meghal a szívünk mélyén a Krisztus öröme és békessége!

De milyen jó, hogy van jó föld is!

Egyik harmincannyit terem, a másik hatvanannyit, a harmadik százannyit.

Nem lehetünk egyformák, nem örökölhetünk egyforma természetet; egyikünk nagyobb előnnyel indult, a másik nagyobb hátránnyal. Az egyik már látta a jó és a szép földet a szülei életében, a másik nem látott csak tövises földet, csak útszélt, csak köves talajt. Nem egyforma előnnyel indulunk, nem tudunk egyformán teremni, de teremni mégis mindannyian tudunk! Ámen.

Oszdd meg-ek, add tovább-ok, küldd tovább-ok margójára

Elég sok ideje azon töprengek, hogy bár oly sokan sejtik vagy tudják, hogy a beteg gyerek fényképének megosztásáért sem a Facebook sem e-mail szolgáltatók nem fizetnek a beteg családjának - mégis, miért van ilyen nagyszámú összefogás ezek körül a betegek körül?

Talán naivnak tűnhet, mégis az én véleményem erről ez: A mai emberek talán így tudnak szeretni, talán erre is a Lélek indítja őket.
Hiszem, hogy az emberbe be van kódolva, el van benne rejtve a szeretetre éhezés és a szeretet adása. Én nem zárnám ki a lehetőségét annak sem, hogy egy-egy ilyen kép megosztása közben, egy-egy ilyen történet olvasása közben valami ebből a szeretetmagból megmozdulhat a szívek mélyén.

S ha megosztotta a képet, azzal - véleményem szerint - az ember névleges együttérzését fejezi ki a szenvedővel, beteggel, vagy annak hozzátartozóival szemben, s talán miközben megosztja a fényképet, valahol messze - a beteg fellélegezhet egy pillanatra.